Van valami megfoghatatlanul szép és megnyugtató abban, ahogy az ember az évek múlásával egyre korábban ébred. Régebben talán bosszúságot, az elveszített pihenést jelentette volna számomra az idő előtti ébredés, de ma már inkább csendes szövetségnek tűnik ez a néhány óra, amit a még alvó világtól kapok ajándékba. Az öregedés ugyanis nemcsak az idő múlását hozza magával, hanem a figyelem elmélyülését is. Amíg fiatal voltam, mindig siettem, hogy ne maradjak le semmiről. Mára megtanultam értékelni a pillanatokat, amik éppen előttem állnak, és amelyek ilyenkor, a korai órákban látszanak a legtisztábbnak.
Amikor a hajnal első, lapos sugarai végigsiklanak a régi házak csempés falain, és hosszan megnyújtják az árnyékunkat a macskaköves utca kövezetén, a magány nem teherré, hanem békévé válik. Ilyenkor még nincsenek elvárások, még nem sürgetnek a napi teendők, és a város zajától mentes, hűvös levegőben a saját gondolataink is megnyugszanak. Ez a korai óra a jelenlét tiszta művészete, egy olyan idősáv, ami kizárólag a miénk. Ahogy az árnyékunk előttünk jár az ébredező fényben, ráébredünk, hogy bár a lépteink talán lassabbak lettek az évek során, az irányunk sokkal biztosabbá vált. A korai ébredés így nem az éjszaka kudarca, hanem a nappal csendes, hálás ünneplése, egy lassú és békés séta önmagunk felé.
