"Régebben nekem valahogy furcsa volt egyedül beülni valahova.
Nem is feltétlenül azért, mert tényleg bárki nézett volna, inkább én éreztem magam kellemetlenül. Otthon sokszor bennem volt az, hogy ha egyedül ülök egy helyen, akkor biztos úgy tűnik, mintha várnék valakire, vagy mintha nem lenne kivel mennem. Pedig lehet, hogy csak épp ahhoz volt kedvem, hogy nyugodtan legyek fél órát, anélkül hogy bárkihez igazodnom kellene.
Koreában ezt valahogy sokkal természetesebbnek látom eddig.
Itt nagyon sokszor látok embereket egyedül enni, sétálni, vásárolni, olvasni, ügyet intézni, vagy csak ülni valahol a telefonjukkal. Nem tűnik akkora dolognak. Persze itt is vannak baráti társaságok, párok, családok, minden, de az egyedül levésnek nincs mindig az a szomorú hangulata, amit otthon néha az ember fejben hozzárak.
És nekem ez nagyon jólesett.
Külföldön amúgy is sok mindent egyedül kell megoldani. Egyedül mész be egy új helyre, egyedül próbálod kitalálni, hogyan kell rendelni, egyedül keresed a jó kijáratot, egyedül állsz egy automata előtt, miközben úgy teszel, mintha nem épp a túlélésért küzdenél a menüvel.
Az elején sokszor volt bennem az, hogy inkább nem megyek be valahova, mert “majd egyszer valakivel”. Aztán rájöttem, hogy ha mindig erre várok, akkor rengeteg apró élményről lemaradok.
Nem nagy dolgokról beszélek.
Csak arról, hogy bemész egy könyvesboltba, mert épp arra jársz. Leülsz valahol tíz percre. Veszel valamit, amit meg akartál nézni. Sétálsz egyet úgy, hogy nem kell megbeszélni, merre legyen tovább. Nem kell gyorsítani, lassítani, alkalmazkodni, magyarázni, hogy “jó, csak még ezt az egy utcát nézzük meg”.
Egyedül lenni néha nem magányos, hanem néha egyszerűen kényelmes.
És ezt Koreában kezdtem el jobban megérteni. Itt valahogy könnyebb volt rájönni, hogy nem kell minden programhoz társaság. Nem kell minden helyzetet megosztani valakivel ahhoz, hogy értékes legyen. Néha pont attól jó, hogy csak a tiéd.
Persze nem mondom, hogy mindig ilyen magabiztos vagyok. Van, amikor még mindig előjön bennem az a kis magyar belső hang, hogy “biztos nem néznek furcsán?” Aztán körülnézek, és általában senki nem foglalkozik velem. Mindenki éli a saját kis életét, én meg már megint túl fontosnak képzeltem magam a környezet fejében.
Most már sokkal könnyebben bemegyek helyekre egyedül. Nem mindig nagy bátorságból, néha csak azért, mert elfáradtam abban, hogy mindent túlgondoljak.
És valahogy felszabadító érzés.
Szerintem ezt sok nőnek meg kellene engednie magának. Nem csak Koreában, bárhol. Hogy ne csak akkor menjen el valahova, ha van kivel. Ne csak akkor üljön be egy helyre, ha nem tűnik “furcsának”. Ne csak akkor csináljon programot, ha azt más is visszaigazolja.
Mert néha az embernek nem társaság kell, csak egy kis tér saját magának.
Koreában ezt tanulom mostanában.
Csak úgy, hogy néha bemegyek valahova egyedül, és nem érzem úgy, hogy emiatt kevesebb lennék."
