Indiába sóért mezítláb megy Gandhi...

Satisfaction 1965.

Kedves Árpád Schilling!

Mi nem ismerjük egymást, ami elég furcsa, ha azt vesszük, hogy nagyjából ugyanakkor kezdtük ezt a pályát. De szinte biztos vagyok benne, hogy te engem sosem láttál sem színházban, sem máshol, és igazság szerint én is egyetlen rendezésedet láttam, azt is pár évvel ezelőtt videóról.

Ezzel együtt természetesen tudom, hogy ki vagy, és tudom, hogy meghatározó szereplője voltál a magyar független színházi életnek, mielőtt az előző rendszer folytogató légköre okán külföldre kényszerültél távozni. Pont annyi legenda kering a szakmában a formabontó és előremutató előadásaidról, mint egyébként ahány rémtörténet a munkafolyamatok alatt tanúsított vállalhatatlan viselkedésedről.

Amiért most írok neked, az egy kérés. Egy kérés azok részéről, akik ebben a szakmában idehaza dolgoztunk az elmúlt nyolc évben is, és próbáltunk a lehetőségeink szerint, nem eladva magunkat, életben maradni. Most pedig természetesen borzalmasan boldogok vagyunk, hogy április 12-én rendszerváltás történt, és el akarjuk hinni, hogy egy szabad, boldog, nyugodt demokráciában fogunk élni.

Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az elmúlt évtizedeknek – és itt nem csak az elmúlt tizenhat évre gondolok, hanem az elmúlt hosszú évtizedekre – nagyon sok alapvető minőségi meghatározója megváltozzon. Az egyik ilyen, talán az egyik legfontosabb, a kommunikáció.

Talán azt te is tudod, hogy az április 12-i választási győzelemhez nagyon erősen hozzátartozott az, hogy az embereknek elege lett abból a fajta leuraló, „ki ha én nem” típusú kommunikációból, amit az általad is annyira utált Vidnyánszky Attila és az általa helyzetbe hozott színházi vezetők kommunikáltak a szakma irányába.

De ne feledkezzünk meg arról, hogy mielőtt ők hatalomra kerültek, előtte sem volt ez sokkal jobb. És most nem arról beszélek, hogy az előadások milyen ízléssel, milyen színvonalon és milyen nézőszámmal működtek, mert ez egy másik kérdés. Én most a kommunikációról beszélek. Arról, hogy egy magára valamit adó színházi vezető egy valódi demokráciában nem lehet agresszív, nem lehet kirekesztő, nem lehet öntelt.

Például nem írhatja le azt a mondatot, amit te pár napja egy posztod alatti kommentben megtettél, miszerint:: „Könyörgöm, menjen már valaki oda a Nemzetibe és rángassa ki onnan.” Még akkor sem, ha ez a mondat egy olyan valakiről szól, akit egyébként a szakma nagy része szeretne kirángatni abból a bizonyos Nemzeti Színházból. De ilyen mondatot akkor sem írunk le. És nem azért, mert nem vagyunk őszinték, hanem azért, mert megpróbálunk egy új világot építeni, ahol valóban demokratikus módszerekkel, egymást meghallgatva, normális stílusban beszélünk egymással.

Tisztában vagyok vele – ahogy ezt nagyon gyakran emlegeted –, hogy az elmúlt évtizedekben te rengetegszer leírtad, hogyan kellene működnie a magyar színházi életnek. Itt szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy ezt mások is megtették. És bár látom és értem, hogy te meg vagy győződve róla, hogy egyedül a te általad megfogalmazott megoldás az üdvözítő, de ezt nagyon sokan ugyanígy gondolják a saját megoldásaikról.

A demokrácia arról szól, hogy ezeket a valószínűleg kisebb vagy nagyobb mértékben valóban remek ötleteket tartalmazó írásokat össze kell tenni. Meg kell nézni, hogy melyikben mi a használható, az előre mutató. Egyeztetni kell gondolatokat, egyeztetni kell ízléseket, meg kell beszélni, és el kell fogadni, hogy valaki más esetleg máshogy gondolja. Nem ráerőszakolni az akaratunkat másokra, mert leginkább ebből volt elég tizenhat éven, és ki tudja, még hány évtizeden át. Abból, hogy egy szakma feje fölött rendezők-igazgatók és kritikusok egymást, ízlések és szubjektív vélemények mentén próbálják épp kiszorítani, vagy piedesztálra emelni, miközben a szakmában valóban napi szinten dolgozó művészek mindennek pusztán elszenvedői és asszisztálói maradhatnak, mivel nincsenek sem

megszólítva, sem komolyan véve a megfelelő fórumokon.

Akik ismernek közelebbről, azok tudják rólam, hogy magam is heves vérmérsékletű ember vagyok. Szóval nem mindig egyszerű ennyire buddhistának lenni. Nekem esténként egy kapszula ashwagandha, valamint reggel és este két-két magnézium-biszglicinát sokat segít. Ezt tudom javasolni neked is.

A másik dolog pedig a türelem. Magam is érzem, ahogy múlnak az évek, hogy bizonyos szempontból egyre türelmetlenebb vagyok. Talán az ember attól fél, hogy fogy az ideje. Talán ettől félsz te is. Nem tudom, elképzelhető.

De meg kell értened, hogy “ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak”. És nemcsak megfelelő ideje van, hanem időtartama is. Amit ilyen hosszú évek alatt szaggattak szét, azt nem lehet pár hét alatt megvarrni. El kell fogadni, hogy ez időbe telik ahhoz, hogy demokratikusan és normális keretek között történjen meg.

A megválasztott, politikával foglalkozó szakemberek egyelőre azzal vannak elfoglalva, hogy leüljenek a székükbe, és egyáltalán felmérjék, miket kell csinálniuk. Nem lehet azzal kezdeni egy demokráciát, hogy bemegyünk a különböző intézmények élére, és a hajuknál fogva kirángatjuk onnan azokat az embereket, akik szerintünk nem jól végezték a munkájukat. Még akkor sem, ha majd hónapok vagy fél év múlva a bíróságon is bizonyítást nyer, hogy valóban így történt.

De amíg ez nem történik meg – vagy legalábbis amíg egy vizsgálóbizottság meg nem állapítja, hogy bizonyos emberek valóban visszaéltek a hatalmukkal, úgy gazdaságilag, mint szakmailag –, addig senkinek semmilyen joga nincs odamenni és kicibálni őket sehonnan. Mert ez a demokrácia. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de jelenleg az ország több, mint két harmada erre szavazott.

Bizonyos napokon én is jobban örülnék egy királyságnak, ahol egy számomra szimpatikus király uralkodik, és két perc alatt bármit el tud dönteni. De nem erre szavaztunk április 12-én, hanem a konszenzusra, a megbeszélésre és arra, hogy a problémákat demokratikus úton, egymást tiszteletben tartva oldjuk meg.

Úgyhogy amennyiben szeretnéd, hogy amúgy nyilván értékes gondolataid valaha valóban a köz és a magyar színházi szakma javát szolgálják, kérlek nyugodj kicsit meg. És próbáld meg elfogadni, hogy az élet nem úgy működik, hogy mivel rendszerváltás történt, és te haza szeretnél jönni, most hirtelen mindenki eldob kaszát-kapát, és azon fog munkálkodni, hogy hogyan tudná a te gondolataid mentén egy bársonyszéket számodra biztosítva megvalósítani azt, amit te erről a szakmáról elképzelsz. Még akkor sem, ha egyébként mindenkinek ez lenne a legleslegjobb. Például azért sem, mert sokan ebben egyáltalán nem olyan biztosak.