Indiába sóért mezítláb megy Gandhi...

Köll valakinek belőle?

Mi az a munkásikon? Természetesen nem egy szentkép. Nem olyan ikon, ahol például a Megváltó, a Szűzanya vagy Szent Miklós helyett egy munkásforma ember képmása szerepel. Sokkal inkább olyan munkásábrázolás, amely tökéletesen magába sűríti a Munkás eszményi képét. Egy munkásikon úgy jeleníti meg a munkást, hogy az az érzésünk, hogy a Munkásra vonatkozó minden tudásunk, vágyunk, érzésünk és elképzelésünk képes ebben az egy műben formát ölteni. Tegyük azonban hozzá, hogy ikonná csak az tud válni, ami önmagában is sokrétű jelentéseket egyesít. Vannak ikonikus tájak vagy ilyen embertípusok, de nehéz lenne elképzelni ikonikus virágcsendéleteket vagy szobabelsőket.

A modern magyar művészet egyik nagy munkásikonját a 110 éve, június 9-én született Somogyi József (1916–1993) alkotta meg. Somogyi Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Kezdetben állatszobraival vált ismertté, de első igazán jelentős alkotása az 1950 és 1953 között készült „Martinász” volt. A szobor történetét több interjúban és a Dunai Vasmű munkásainak írott levelében is fölelevenítette. Eredetileg Soroksárra tervezte a szobrot, amelynek modellje egy csepeli vasmunkás volt. A helyi vezetők azonban túl soványnak, szakadtnak találták a munkásfigurát, s nem is kívánták fölállítani a művet. Amikor 1953-ban Somogyi a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatta szobrát, a kritika egyből felismerte a mű rendkívüli kvalitásait. Németh Lajos, az 1970-es, 1980-as évek iskolateremtő művészettörténésze már 1955-ben hosszasan elemezte Somogyi szobrát és addigi pályafutását, s éles szemmel vette észre, hogy Somogyi nem idealizál és nem formai sablonokból alkot, hanem „a valóságban magában látja meg a szépséget, a felemelő benső pátoszt...” Karmó Zoltán szobrászművész pedig 2016-ban így jellemezte a művet: „A szobor ma is nyilvánvaló művészi értéke és őszintesége messze felülemelte alkotóját az éra propagandisztikus, agitatív művészetpolitikai direktíváin, a hozzá nem értés szempontjain és elvárásain. A »Martinász« a művészi szuverenitást vindikálta akkor, amikor a hatalom kollektivizálta a személyiséget, kikezdte a jellemet, aktualizálta és egyfajta szolgáltatássá alacsonyította a művészetet.”

Somogyi József művét az 1958-as brüsszeli világkiállításon aranyéremmel jutalmazták, a nemzetközi közönség is megismerhette, s csak e sikerek után, 1960. április 4-én nyerte el helyét Dunaújvárosban, a Dunai Vasműhöz vezető Vasmű (akkoriban még Sztálin) úton. A Dunai Vasmű a szocialista nehézipar egyik presztízsberuházása volt, építését 1950-ben kezdték el, és 1954-ben kezdődött el benne az acélöntés. Az addigi Dunapenteléből 1951-ben Sztálinváros lett (s 1961-ig az is maradt). A sztálinizmus 1956 után véget ért, de a szocialista iparosítás nagy eszméje még évtizedekig tovább élt. A martinász szobrának legméltóbb helye valóban csak ebben a városban lehetett.

Somogyi Dunaújvárosban felállított, közel négyméteres alkotása, bármennyire is egy valóságos munkás modellje után készült, mégiscsak a Munkás eszményi alakját fogalmazta meg. Kopott, gyűrött ruhája, szakadt papucsa a művész realista látásmódjára vall. A figura testtartása azonban antik hősök és istenek szobrait idézi. A martinász felnyitott védőszemüvege koronaként ékesíti a fejét, csapolóvillája pedig mint egy uralkodói jelvény jelenik meg. A lendületesen jobb felé emelkedő talaj, az arra fellépő bal láb különös dinamikát kölcsönöz a műnek. Ez a hatalmi tekintélyt sugárzó testtartás egyszerre idézi föl a római imperátorok szobrait és a gonosz erőkön diadalmaskodó Szent Mihály arkangyal alakját is.

A martinász figuráját Somogyi tíz évvel később újra megmintázta. Az 1963-as, kisebb változat karcsúbb, törékenyebb, s nem annyira a munkás ereje és büszkesége érződik rajta, hanem a művész divatos, stilizáló szándéka, hogy igazi hús-vér munkás helyett inkább egy munkásruhába öltöztetett modern pálcikaembert formáljon.

Somogyi József: Martinász, 1953

bronz, 168 × 100 × 40 cm

Magyar Nemzeti Galéria

Teli van az erkély

Ha köll, gyere, de télleg!