Mint a strucc ki homokba dugja fejét.
Miképp a strucc, néha úgy teszek én is.
Van, hogy azon kapom magam, hogy ismét egy újabb tennivalót halogatok.
Halogatok. Igen. De miért is?
Ráfoghatnám arra, hogy gyáva vagyok lépni
(talán igaz is),
vagy hogy rest azokat a bizonyos dolgokat megtenni
(tán ez is).
De valódi okom ennél jóval szánalmasabb.
Halogatok, hogy ne most fájjon, csak egy kicsit később.
Nem csak nem teszem meg, de még csak rá se gondolok.
Hiszen ha megteszem fáj, ha pedig rágondolok tudom, hogy fájni fog.
Így egyszerűen, nem is gondolok rá.
Így pedig nem is fog fájni.
Egyszerű mint az egyszer egy. Nem igaz?
Majd telnek a percek, az órák, a napok.
Ez idő alatt pedig megfeledkezek róluk, sőt magamról.
Úgy csinálok, mintha nem is lenne mire gondolnom.
Mindeközben pedig tolom magam előtt, mint a ganajtúró bogár azt a nagy göböt,
vagy mint gyermek a hógolyót körbe-körbe, miből hirtelen visszapillantva már egy hóember áll elénk magasodva.
Azért ezen méretek már nem csupán homokszem, hanem parittyakő.
Azt pedig már a strucc se tudja megtűrni a szemében.
Emígy van velem is, mikor már szemem szúrja, saját magamat is meglepve, felbátorodva, meg teszem mit meg kell.
Megteszem, hogy később ne fájjon.
Aminek az az ára, hogy most fáj.
De látod most is csak össze-vissza hadoválok,
közben azért mélyen abban reménykedek,
hogy te ott, a túloldalon, azért kicsit megérted.
