#düh

tudni, mit kell tenni,

de futni az ellenkező irányba.

Nyitott mellkassal

létezni lehetetlen.

A szíved tépd ki,

dobd el, nem kell.

Ha mégis meghagyod,

ne csodálkozz,

ha lakomát ülnek rajta

Belül ordít valaki,

kaparja a bordáimat,

mint egy bezárt állat,

aki már nem tudja, kit kellene hibáztatnia.

Haragszom a világra,

mert túl hangos, túl közönyös,

mert megy tovább akkor is,

amikor én darabokra hullok.

Haragszom magamra,

mert gyenge vagyok,

mert erős vagyok,

mert semmi sem pont jó,

és minden gondolat mögött ott áll egy vádló ujj.

Mindenki idegesít.

A levegő is túl közel jön.

A hangok tűk,

a tekintetek csiszolópapír,

és az érintés —

az érintés egyszerre hiány és fenyegetés.

Vágyom rá, hogy valaki gyengéden

végigsimítson rajtam,

hogy azt mondja: csend, itt vagyok,

de ugyanabban a pillanatban

összerándul bennem valami vad,

és beleharapnék abba a kézbe,

csak hogy érezzem,

nem én vagyok az egyetlen, aki fáj.

Nyűgös vagyok, mint egy vihar előtti ég,

tele elektromossággal,

de esni nem tudok.

Csak feszülök.

Csak zúgok.

Csak keresem, hol lehetne végre kiszakadni.

Van bennem valami sötét öröm is —

beismerem, suttogva,

szégyen nélkül,

hogy élvezném, ha kegyetlen lehetnék.

Mert amikor fájdalmat okozok,

nem én vagyok a célpont.

Amikor rombolok,

nem én török tovább.

Abban a pillanatban

nem áldozat vagyok,

hanem erő.

Hatalom íze van a számban,

fémes, forró,

mint a vér, amit nem lát senki,

csak érzed bennem lüktetni.

És mégis —

valahol a düh legmélyén,

a fogaim mögött,

az ökölbe szorított kezeim alatt

ott remeg valami más is:

egy halk, szégyenlős vágy,

hogy valaki ne taszítson el,

akkor sem,

Gondolom, ez a mindenféle gyászfolyamatok része, de mégiscsak engem mérgez elsősorban, ráadásul már kezdem nagyon unni.

De a kezedben minden szó kés lett

Mielőtt elkezdenél minket tagadni

:((((

Ez nem vicc, ez a valóság. És amikor az ember felébred, iszonytató dühöt tud érezni. És szégyent. Sokáig nem is lehet tudni melyik az erősebb. És nem, nem az a legtragikusabb ebben a hasonlatban, hogy egy gyönyörű, erős, csodálatos lény van a székhez kötve, hanem az, hogy az a szék üres.

Gyakran látok embereket, akik átélték ezt, és sokszor látom, hogy nem tudnak igazán meggyógyulni. Hogy ugranak mindenre, ami kicsit is hasonló ahhoz, amit átéltek. Akit nácisztikus szülő nevelt, az nagyon könnyen teremt kapcsolatot narcisztikusokkal. Magas az ingerküszöbe a bántalmazásban, bejáratott út az alárendelődés, az önhibáztatás, a bocsánatkérés, a háttérbeszorulás, a küzdelem a szeretetért, figyelemért és az is, hogy egész apró dolgokat túldimenzionáljon, hogy az egyensúlyt valahogy megtartsa a kapcsolatban. De nem csak ők veszélyeztetettek. A narcisztikusok ideaizált vetítése mint a pókháló, olyan. És, aki beleragadt, nem is akarja látni a pókot mögötte.

Amúgymeg mindenkinek vannak fasz megoldásai, és tényleg nem könnyű erős és vastag határvonalat húzni, hogy valaki nárcisztikus vagy éppen úgy viselkedik vagy egész más problémája van csak a tünet hasonló vagy teljesen nem az, csak a traumatizált áldozat nem tudja máshogy megnevezni -- pedig csak egy másik traumatizált emberrel került össze. A szégyentől kell legelőször megszabadulni. Nincs mit szégyellni. Az ember szeretett, valaki nem megfelelő embert. Nincs ezen szégyellnivaló. Amíg a düh megvan, addig a seb nyitott. Amíg félelem van, a seb gennyes.

Azon már tudok nevetni, hogy a narciszok mennyire élvezik a hatalmat valaki felett, de mennyire gyűlölik, ha e miatt nem látszanak jónak.