23 éves vagyok, és sose voltam még ennyire magányos. Nem találom a helyem. Itt állok mindennek a közepén, mindenki élete pörög, mint a filmszalag, enyémre pedig nyomtak egy pause-t.

Hétvégente nincs kit felhívjak, hogy csináljunk már valamit: “Menjünk el kávézni, beszélgessünk egy jót”.

Anyám nincs, apám iszik.

Akik tini korban barátok voltak, mára már elköltöztek, családosok, nincs idejük másra stb.

Én hónapok óta ezt az állapotot próbálom átmenetinek tekinteni. Eljárok dolgozni, edzeni, olvasok, önfejlesztek. Szeretek főzni, van egy cuki 40 kilós kutyám, szóval olyan vészes nem lehetek. Mégse találom a helyem ebben a világban.

Lassan ezek mellett kezd megfogalmazódni bennem a depresszió fogalma. Mert esténként olvasok egy jót, mondom magamban hogy #metime, de szünetek között sírok. Csak nyugtatom magam, hogy minden rendben. Inkább csak nyomom el magamban a tényt, hogy teljesen egyedül vagyok.

Meg kellene tanulnod nem remélni bármit is az emberektől

Mert a végére úgy is csak egy hatalmas pofára esés lesz belőle