S nem azért, mert rosszul bánt volna velem a családom, igaz az se volt számomra sose leány álom.

Hanem az a kép terít le a lábamról, az amikor arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül magányos voltam.

Persze, a dac korszak mondhatná belőlem, hogy ez azért van mert haragszom azokra az emberekre, akiket egykoron a barátomnak hittem.

De ez nem egészen így van.

Nem a harag mondatja velem azt, hogy sosem szerettek igazán, ez valahogy egy egész testemet átitató, csalódást keltő érzés

Amikor a gyermeki, mosolygós arcomat látom magam előtt, végtelenül sajnálom, sőt szánom magamat. Szánom magamat...

Szánom őt.

Szánom őt, aki mindig mások kedvében járt, aki az érzelmek rabjává vált.

Azt, aki úgy éhezett a szeretetre, mint sivatag közepén a szomjazó az esőcseppre.

Azt, ki gömbőc szemével könyörgött, hogy szavaiért megbocsátást nyerjen.

Hiszen nem volt szabad neki ám bármit szólni, csupán csak tojáshéjon lépdelni.

S ha úgy érezte, hogy a kis apró világa összeomlik, akkor sem volt mellette soha senki.

S tudod, legszívesebben megsimogatnám a kis fejét és azt mondanám, hogy "Itt vagyok én neked!".

ITT VAGYOK! ITT VAGYOK! ITT VAGYOK!

Itt vagy a gondoltaimban, szívemben, lelkemben.

Hiányzik a nevetésed, az ahogyan hozzám értél, ahogyan hozzám beszéltél, a gondolataid, ahogyan láttad a világot, a mézédes csókod, az ölelésed, az illatod.