#utalat

Bocsánat azért, amit az édesanyátokkal tettem. Bocsánat, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki hónapokon át, hogy az őrületbe kergettem. Bocsánat, hogy durván kirántottam a lábatok alól a talajt, bocsánat minden egyes elvétett dobásért, amit a lelátóról ölbe tett kézzel néztem, bocsánat a sötét hétköznapokért, bocsánat a reszketésért a takaró alatt, bocsánat az összeszorult torkon legyűrt tíz meg tíz süteményért, és az azt követő kínzó bűntudatért. Bocsánat a kiabálás miatt rettegő kutya nyüszítéséért, és bocsánat azért a sok kilóért, ami könnyben olvadt le rólunk. Bocsánat, hogy nem volt hova mennetek, bocsánat, hogy engem soha nem tudtatok felhívni, ha valaki bántott titeket. Bocsánat, hogy egy új nő fontosabb volt, mint a két gyerekem. Bocsánat, hogy annyi szülinap telt nélkülem, bocsánat, hogy nem voltam ott se ballagáson, se akkor, amikor nagyszerű eredményeket értetek el. Bocsánat, hogy apa nélkül kellett felnőnötök. Hol voltál akkor, amikor egyedül álltam a buszmegállóban, és átfutott az agyamon, milyen is lenne most lelépni az útra. És hol vagy most, amikor mindjárt megkapom a diplomámat? Végignéztük, ahogy az anyánk 87ből hirtelen 50 kilós lesz. Ahogy egy nap őrjöngve szaggatja le a függönyt, annyira fáj neki, amiért cserbenhagyták, megalázták. Kétségbeesetten próbáltam jó hangulatot biztosítani a testvéremnek. A húgom imádott téged, és te otthagytad. És te komolyan amiatt aggódsz, hogy minket egyszer bántani fog, amiért elzárkóztunk tőled? Engedd, hogy megnyugtassalak: én nem fogok belehalni. Szóval azért hoztad a „döntést”, ahogy te hívod, mert nem szeretted magad anya mellett. Most szereted magad? Szereted a babakocsit tologató öregembert, akinek folyton ki kell javítania a kisbabában gyönyörködőket, hogy „nem nagypapa, kérem, hanem apuka”? Szereted ahogy az emberek gúnyosan nevetnek össze a hátad mögött, amint kézen fogva járkálsz a 35 éves barátnőddel? Mert jó vagy rossz, az emberek már csak ilyenek. Persze áltathatod magad, hogy nem érdekel. Nem is kéne, hogy érdekeljen, mit gondolnak mások, de te ehhez nem vagy elég szabad szellemű. És persze én is elítéllek, én sem vagyok elég szabad szellemű, hogy ne ítélkezzek, elvégre a te lányod vagyok. Mondd inkább, hogy nem tudtál ellenállni a fiatal nőnek, de ne papolj itt arról, hogy te nem akartál senkit megbántani. Anya már jól van. Látva, milyen erős és független, végre hálás vagyok a sorsnak, hogy minden így történt. Felnőttem, megtanultam eltartani magam, megtanultam szeretni magam, azt az embert, akire mindig számíthatok. Tündérvilágban éltem, minden olyan kényelmes volt, hát most már látom, a valóság nem az. Bizonyos szempontból jót tett, hogy elmentél, és kipukkadt a buborék. De mégis... hogy tehetted?