Pont ezen agyaltam korábban, mert hogy a varrás erősen eszköz- és helyigényes sport. Próbálkoztam közösségi- és művelődési házaknál, középiskolákban, és ahol még csak eszembe jutott. Szerettem volna közösséget építeni, és fiatalokat bevonzani olyan workshopokkal, ahol a fiatal generációt tudom megszólítani a klímavédelem mellett és a fast fashion ellen azzal, hogy módszereket mutatok, hogyan lehet régi megunt vagy megkopott cuccokat apróbb-nagyobb ötletekkel felújítani, átformálni, felfrissíteni, egyedivé tenni úgy, hogy a kuka helyett visszakerüljenek a szekrények főhelyeire.
Ott akadtam el, hogy manapság már minden annyira üzleti alapú lett, hogy erre vállalkozást kéne alapítanom, helységet bérelni piaci alapon, számlával. De épp az lenne a lényeg, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen. Nem profitot akartam ebből, hanem valamiféle szemléletváltást, eszközöket adni mások kezébe a felelősségteljes bolygóhasználathoz.
Próbáltam iskolákba is beférkőzni, mivel állítólag baromi nagy tanárhiány van. Jelentkeztem egy csomó rajztanári, technikatanári, napközis felügyelői, sőt még óvodai dadusi állásra is még az utolsó aktív éveimben, felcsillantva azt a lehetőséget, hogy szakköröket tartsak. És ehhez több éves szakiskolai tanári gyakorlatot is fel tudtam mutatni a mérnöki végzettség mellé. Mindenhol az volt az elutasítás indoklása, hogy nincs pedagógusi papírom. Pont.
Hát akkor csesszétek meg a tanárhiányotokat, és tanítsanak kémiát a tornatanárok!
Szerencsére én hiánygazdaságban nőttem fel, egy olyan világban, ahol a tömegtermelés volt a normális, és az, hogy mondjuk egy sima, díszítés és logómentes (akkoriban nem volt szokás transzparensként viselni a márkaneveket) kapucnis pólót az egész országban három színben lehetett kapni, és nem is volt másfajta. Szóval meg kellett tanulnunk, hogyan tudjuk úgy egyedivé varázsolni az öltözködésünket. Akkoriban a blue jeans a dekadens és hanyatló kapitalizmus jelképe volt, aki azt viselte, azt nagyobb valószínűséggel igazoltatta a rendőr, és amúgy leginkább disszidensektől csomagban lehetett beszerezni, vagy az Ecseri piacon aranyárban. Nekem is volt egy Wrangler gatyám (ismerős ismerősének ismerőse által), ami ugyan két számmal nagyobb volt mint én, de nem számított, az volt a lényeg, hogy VAN.
Pamutpólókat akkoriban itthon nem, vagy csak nagyon ritkán lehetett kapni, blúzokban és ingekben jártunk. Néha valaki szerzett egy pólót, amin egy aprócska kép és felirat volt:
Ez a márka valaha egyet jelentett a tiszta, tartós, mégis elérhető árú minőséggel... mármint nyugaton, mert mifelénk sokkal magasabb értéke volt a beszerezhetetlensége miatt. Mára a tömegtermelés alján található, teljesen elvesztette a státuszát, ez a márka elment a munkaruházat és az olcsó pólónyomások irányába.
Szerettem volna varróköröket, de ez ott bukott meg, hogy nem tanulni, tapasztalatot cserélni jöttek volna az asszonyok, hanem bebizonyítani, hogy ők a világ összes tudásának birtokosai, és mindenki más hülye, mert ő ezt jobban tudja. Ehhez nem volt kedvem.
És hát a varrógép meg a szabászasztal sem olyan dolog, amit az ember csak úgy a hóna alá kap, és megindul vele a nagyvilágba.
Igazából azt szerettem volna, hogy az életem során megtanult technikákat (a batiktól a horgoláson és stencilezésen át a hímzésekig vagy a kollázs technikáig) osszam meg az újabb generációkkal, hogy ne a sokszázadik eldobható vacakkal kelljen szennyezni a környezetet, hanem legyen egy körforgása az otthoni daraboknak.
Régen az volt a körforgás, hogy előbb ünnepi ruha, aztán munkábajárós, aztán otthonra vagy a kertbe jó lesz, aztán takarításhoz, festéshez, végül porrongy majd kocsirongy az olajos munkákhoz. (Régen volt még egy kategória: a folt, de ma már nem foltozzák a ruhákat, és a patch-work cuccokhoz is legtöbben új anyagot vesznek a boltban, nem az otthoni rongyos zsákból dolgoznak.)
Én egy dicsőségesebb karriert szántam a ruhadaraboknak, kreatív kiindulási alapot egy újfajta öltözködési szemléletnek. Mert a varrás gyógyít, önkifejez, egyedivé tesz, és persze büszkévé az elkészült saját kezű darab által.
Mert a mondás is úgy szól: anyag nem vész el, csak átalakul.
