Amúgy nem minden healing journey blessed, kicsit olyan most a pszichiáteri konzultáció után, mintha eddig bent lettem volna egy sötét szobában, ahol full értelmetlen, destruktív dolgokat műveltem (mindenki azt képzel ide, amit szeretne, mondjuk csokival rajzoltam a falra) és mindenki tudta, hogy bent voltam és mit ügyködtem, de azt mondták, hogy jól van az úgy, hát négy fal között csinálom, és amikor a doki benézett felkapcsolta a villanyt és megkérdezte nagyon kedves hangon, hogy “de gyermekem te mégis mi a faszt művelsz, kérlek tedd le azt a csokit” akkor hirtelen ráláttam magamra kívülről.
Menjetek szakemberhez, akkor is, ha funkcionáltok, akkor is, ha kívülről úgy tűnik, hogy minden okés. Akkor is, ha csak meló vagy az anyagiak miatt nagy a stressz és akkor is, ha esténként max 2 pohár rozét isztok meg mert tudjátok hol a határ.
Sosem láttam vagy gondoltam magam depressziósnak, azt hittem hangulatingadozásai, aggodalmai, félelmei, alvászavarai, evészavarai, szociális szorongása mindenkinek van.
Newsflash: nincs, de valahogy idehaza olyan szinten normalizálva van a szenvedés, hogy a többségnek fel se tűnik, ha valaki nincs jól.
Nézegetem a maldívos képeimet, ahogy a tengerparton pucsítva meg vigyorogva nézek a kamerába, és gyomron rúg a tudat, hogy az az életvidámnak tűnő valaki azt hitte, hogy élete legszebb helyén van, de közben végig egy sötét szobában volt.
De azért azok a fotók jók lettek.
kaledo-art
blakekathryn
tangentwithtanner
stormborns
yousharknotpass
baratheonpilled
snowghoul
vaporwave
