Introvertált bőrbe bújt extrovertált.
Ha zenét hallgatok, én vagyok a színpadon. Sorozatnézés közben néha azon fantáziálok, hogy én hogy adtam volna elő a jelenetet.
Nem tudom, van-e tehetségem az ilyesmiben, a mindenféle szorongások nem is engednék, hogy igazán magamat adjam. Illetve gyorsan beszélek, mert rettegek, hogy valaki félbeszakít, vagy hogy elveszítem az emberek figyelmét. Úgyhogy nehezen derülne ki. Néha bennem van a viszketegség, hogy elkezdjek Youtubeozni, csak hát szereplés > írás > vágás és egyéb utómunkák.
Na de miért is vannak ezek a szorongások...? Meglepő áttörés volt a terápiámban. Szóba került a "megszégyenítés", és azonnal a bátyám jutott eszembe, ahogy gyerekkoromban folyamatosan szívta a vérem. Ez számomra mindig is világos volt. Fel volt címkézve az agyamban, hogy a bátyám lelki terrorban tartott egész gyerekkoromban, de így ennyi. Felcímkéztem, iktattam, ment az élet tovább. Az ehhez kötött emlékeket szépen elástam egy gödörbe az agyam mélyére, nehogy felszínre kerüljenek.
A legutóbbi terápiás ülésen repedés keletkezett a talajban, és lassan, óvatosan jönnek vissza az emlékek ebből a sötét korszakból, ami mondjuk úgy a 4 és 12 éves korom között volt.
A földbe döngölte az önbizalmamat. Megtanította, hogy értéktelen vagyok, az én véleményem nem számít, a jelenlétem csak teher. Hogy megérdemlem, ha bántanak, többet nem is érdemlek. Ami örömet okoz nekem, az hülyeség, az mind értéktelen. Sehol nem vagyok biztonságban, mert egy háztartásban vagyunk. Gondoljam át százszor, hogy mit teszek, mert a legapróbb dolognak is az lehet az eredménye, hogy fájdalom ér. Hogy a bátyám bántani fog.
És a szüleim nem tudtak tenni ez ellen semmit. Az érzelmi sebek amúgy sem látszanak. Biztos csak azért hisztis és indulatos és agresszív Nándika, mert ilyen a jelleme, majd kinövi. Én pedig, óvodás kiscsoportos koromban, már megtanultam, hogy soha nem lehetek biztonságban.
Ezt eddig mind egy arcnélküli, az elérhető emlékeimből összegyűrt perszónához kötöttem, ami annyira megfoghatatlan volt, hogy nem tudtam ellene védekezni. Túl absztrakt volt. Most viszont végre tudom valakihez kötni.
És ekkor a fejemben megszólal az ördög ügyvédje. Az a kibaszott sikamlós, manipulatív, magát liberálisnak és empatikusnak tettető hang. Az elsőszülöttnek mindig trauma, amikor a képbe kerül egy kistestvér. Meg aztán anyám elmondása szerint én voltam a jobb képességű, a bátyám inkább a szorgalmas, tehát biztos volt benne irigység. Szóval ez az ördög ügyvédje hang próbál csitítani, hogy nem jogosak az érzelmeim. Nem ítélhetem el a bátyámat, mert hát a körülmények...
Ez egy olyan meddő tevékenység, amit abba kell hagynom. Meg kell tanulnom kiállnom magam mellett, fejben. Bántott a bátyám? IGEN. Pont. Ez nekem fájt? IGEN. Pont. A mai napig amiatt szenvedek, hogy mit művelt velem? IGEN. Pont. A szüleim képtelenek voltak segíteni nekem a jellemfejlődésem kritikus időszakában? IGEN. Pont.
Hogy ezt hogy kell feldolgozni... Na az egy más kérdés.
Az eredeti témára visszatérve, ezt persze mind egy grandiózus monológban adtam elő fejben.
tangentwithtanner
snowghoul
turnnoffyourmind
prguitarman
origamiaround
