Még 2015-ben Galkó József, a Herman Ottó Múzeum munkatársa azonosította az Encs-Mogyorós-part lelőhelyet Encs határában. Terepbejárása alkalmával számos őskori cseréptöredéket talált, a környezetéből alig kiemelkedő dombon, így újabb lelőhellyel gazdagodott a megye régészeti adatbázisa.

               2019-ben Encs Város Önkormányzata kerékpárút építésbe kezdett, melynek nyomvonala a 2015-ben felfedezett lelőhely szélén haladt át. Mivel igen nagy esély volt arra, hogy a kivitelezés során régészeti objektumok kerülnek elő, a hatályos jogszabályoknak megfelelően régészeti megfigyelés mellett kezdődtek meg a gépi földmunkák.

A mindössze 3,5 m széles nyomvonalon 40-50 cm vastagságban távolították el a talaj felső rétegét. A kerékpárút első szakasza régészetileg teljesen meddőnek számított. A fémdetektoros kutatás is csak modern hulladékot hozott felszínre. Mígnem a létesítendő kerékpárút középső szakaszán előkerültek az első régészeti jelenségek, nevezetesen kettő hamvasztásos temetkezés. 

(1. kép: Az elsőként előkerült hamvasztásos temetkezés edénymellékletei a megtalálás pillanatában) 

Innentől kezdve egymást érték a sír objektumok, melyeket É felé haladva különböző telepjelenségek (cölöplyukak, gödrök) váltottak fel. 

(2. kép: A lelőhelyen előkerült egyik gödör jelenség foltja)

               A régészeti megfigyelést régészeti bontómunka váltotta fel. Hogy az építkezést ne hátráltassuk, a lelőhely által nem érintett szakaszokat visszaadtuk a kivitelezőnek, így zavartalan ütemben tudott folyni a beruházás.

               Az előkerült telepjelenségekből igen csekély mennyiségű leletanyag került elő. A néhány darab kerámiatöredék alapján bronzkorinak határoztuk meg. A temetőrészlet azonban sokkal izgalmasabbnak bizonyult. Mivel a sírok sekélyebb mélységben még a humuszban jelentkeztek ellentétben a telepjelenségekkel, pontos körbehatárolásuk a sötétbarna talajban lelehetetlen feladatnak bizonyult. Így azt a módszert alkalmaztuk, hogy a felszínen megfigyelt leletszóródásokra (csonttörmelék, kerámia) szondákat nyitottunk. Bár elsőként hamvasztásos temetkezések kerültek elő, a bontás során kiderült jóval összetettebb lelőhelyről van szó.

A temetőrészletben feltárásra kerültek szórthamvas, urnás és csontvázas sírok is. A megfigyeltek alapján a hamvasztásos és vázas sírok nem egy korúak. 

(3. kép: Hamvasztásos temetkezés feltárás közben) 

A hamvasztásos sírok leletanyaga a szkíta népcsoporthoz köthető, míg a vázas temetkezések feltehetően bronzkoriak és az előkerült telepjelenségekkel hozhatóak kapcsolatba. A vázas temetkezések pontosabb kormeghatározását az nehezíti, hogy az előkerült három sír közül csak kettő tartalmazott mellékleteket. Ezen kettő közül is az egyiket a munkagép erősen megbolygatta, így a sírmelléklete erősen megrongálódott és hiányossá vált. Míg a másik temetkezést az egyik vaskori sír bolygatta, így ennek mellékletei is igen töredékesek. Viszont pont ez bizonyítja, hogy a vázas temetkezések fiatalabbak a hamvasztásos temetkezésektől.

               A harmadik vázas temetkezés igazán különleges. Bár sírmellékletek nem kerültek elő, az eltemetés módja igen rendhagyó. Az elhunytat hasán fekve, arccal előre, félig felhúzott lábakkal helyezték a sírgödörbe. Csak két darab apró gyöngy került elő a maradványai közül. Ez a fajta eltemetési mód arra utal, hogy a társadalom egy kirekesztett tagja lehetett vagy esetleg erőszakos úton halt meg. A kérdés tisztázásában antropológiai vizsgálatok tudnak majd segítséget nyújtani. 

(4. kép: Rendellenes rítusban eltemetett személy)

               Mind a sírokból mind magáról a lelőhelyről számos fém leletanyag került elő: bronz- és vaskarperecek, bronz tűk, vas kések, és fokos. 

(5. kép: Az egyik sírból előkerült bronz karperec) 

Bár a lelőhelynek csak egy igen kis szeletét volt módunkban feltárni, így is sok izgalmas jelenség került elő és számos nyitott kérdés maradt, mely további kutatásra sarkall minket.

A feltárásban részt vett kollégák: Jenei Anita, Tóth Magdolna, Galkó József, Kiss Dániel és Hortobágyi Viktor 

Ugye jártak már az Upponyi-szorosban?

Ha esetleg nem, okvetlenül kiránduljanak egyet Magyarország talán legszebb szurdokvölgyében. Egyik oldalban látványos mészkősziklák kopár mezői, másik oldalon függőleges sziklafalakkal határolt erdőségek, köztük a völgyben az Upponyi-patak, mely a Láz-bérci víztározó különlegesen szép tavába torkollik. Talán nem érdemtelenül fut a völgyben az országos kék túra útvonala is.

Tudják, hogy a patkó alakú szurdok mit ölel körbe? A völgy fölötti magaslaton áll a kicsiny upponyi Földvár. Noha a közhiteles lelőhelyadatbázisban Földvár névvel illetik, az erősség nevével ellentétben egy kővár. A 13. század végén emelt erődítés a völgy fölötti meredek, sziklás gerinc végében, ún. sarkantyú helyzetben áll. Újkori nevét minden bizonnyal romos mivolta eredményezte. Csonkakúp alakú magjában szétszórva kisebb-nagyobb omladozó, mohos falcsonkok pusztultak, míg a gerinc felé egy, ma is mély, köríves árok védelmezte az objektumot.

Egy miniszteri pályázat révén kissé megbolygattuk a szunnyadó földvárat. Késő nyáron és ősszel a romló falcsonkokat kitisztítottuk, előterében a terepet rendeztük. Kisebb ásatásunk során a csonkok egy egész falazattá álltak össze. Egy toronyszerű építmény 8 méter hosszú, 2,2 méter széles alapfala tárult fel.

 E falvastagság több szintes, akár 10 méternél is magasabb épületre utalhat, mely 8x8 méteres négyzet alaprajzú lehetett. Bár ezen falszakaszon kívül további terepi feltárást nem végeztünk, az őszi erdőben, a súrlófényes időben kirajzolódott mikrodomborzati elemek terepjelenségei alapján úgy sejtjük, hogy a toronyhoz egy hasonló nagyságú falazott udvar is csatlakozhatott. A szűk alapterületű várhegyen további épület aligha férhetett el.

 Vár és szomszédvár viszonya… Vár várat szül.

A Földvártól alig kőhajításnyira, a völgy túloldalán hasonló adottságú és méretű erősség magasodik, az Uppony – Dedevár. E helyszín még egyáltalán nem kutatott. Miért áll itt, farkasszemet nézve a Földvárral? Talán Uppony falu és környékének birtokos nemzetsége ágakra, családokra oszlott a késő Árpád-korban? A völgy egyik oldalát az egyik örökös fiú, míg a másik oldalát a másik fiú kapta? A fiúk várakkal demonstrálták hatalmukat egymásnak és a külvilágnak? Ha az egyik várat emelt, akkor a másik is követte? Számos kérdés és a válasz talán köztük lehet. Van még tehát min merengeni e szép helyen álló várakban a látogatónak.

Hasonló várhálózat ma is álló toronyvárai léteznek a német, svájci, dél-tiroli régióban. Ezek az egymás hatására emelkedett szomszédvárak megjelennek olyan hétköznapi tárgyainkon is mint a magyar kártya. A piros kilences és a piros tízes (ezek is szomszédok!) lapjain ábrázolt 12-13. századi alpesi erősségek hasonló körülmények között születtek, mint az upponyi Földvár és Dedevár.

Várépítők 700 esztendővel később…

A feltárt falszakaszt az ősz folyamán állagvédelmi munkálatokkal konzerváltuk.

Ám a jelenkori várépítés legnagyobb kihívását nem is a kőműves-munka jelentette, hanem a nyersanyag helyszínre juttatása. Hogy vigyünk fel egy hegytetőre közel fél tonna habarcsot és több száz liter vizet? Tudvalevő, hogy a középkorban a várépítési hely egyik kritériuma volt a megközelítést biztosító út. Azonban 700 esztendő alatt a beerdősült upponyi várban az út már eltűnt, így a nyersanyagot más megoldással juttattuk a helyszínre. A völgyből egy kötélpályán át, csörlővel juttattuk fel a fák között.

A falszakasz megerősítése megtörtént.

 Most egy kitisztított alapfal hirdeti, hogy a Földvár valójában egy igazi kőtorony, bár további részletei még föld alatt rejtőznek.

Turistajelzés nem vezet a várba, de a völgyből, vagy a gerincre vezető kék kereszt jelzésről közepesen nehéz túrával megközelíthető. Lombmentes időben páratlan kilátást nyújt, érdemes felkeresni.

Az elmúlt hetekben Bükkábrányban talált világoskék üvegtöredék, amelynek felszínét sötétkék szálrátét díszítette egy kelta üvegkarperechez tartozott. A kelta kultúrában igen kedveltek voltak az üveg ékszerek, amelyeknek több változatát és formáját ismerték. Ezek a tárgyak nem csak a díszes viseletről árulkodnak, hanem az üvegművesség nagy fokú ismeretéről is. A Bükkábrányi példány a Kr. e. III. századra keltezhető.

Németh Attila

A Miskolc – Avasi Református Egyházközség az Avasi Református műemléktemplom felújítását kezdeményezte, melynek keretében a 16. századi eredetű, holland hajóácsok által épített tetőszerkezetbe egy lépcsőház beépítését tervezte. A lépcső a templomhajó ÉNy-i helyiségéből, a „Toronyalj északi előtere” elnevezésű térben került megvalósításra. A kivitelezéshez kapcsolódóan a Herman Ottó Múzeum megelőző feltárást folytatott 2019. nyarán.

1. kép: Betekintés az ásatásra. A toronyból átvezető ajtót – a dendrokronológiai adatai alapján – a 17. században nyitották, de később elfalazták. Csak 2019-ben tárult fel újra.

A korábbi kutatások során felderített építési periódusok alapján a helyiség a korai (13. és 14. századi) templom esetében az épületen kívüli tér volt, azt csak a 15. század végi gótikus csarnoktemplom építése során foglalták be a templom falin belülre.

Noha a korábbi régészeti feltárások (Megay Géza – 1941; Czeglédy Ilona – 1972) a templom jelentős részét vizsgálta kisebb szelvényekkel, az ásatások jelen helyiséget eleddig elkerülték.

A beruházási terület padójának felszedését követően egy kétrétegű temetőrészlet bontakozott ki a helyiségben.

2. kép: A létra felső fokának szintjéről indultunk. Egyre mélyebbre ásva bontakoztak ki a késő középkori és kora újkori sírok.

A tér nagy részét kitöltötték a kora újkorra tehető, a homokkő sziklaaljzatba is mélyen beleásott aknasírok, melyek pontosan Ny-K-i tájolásúak voltak, párhuzamosak a templom É-i falával. Két sír kivételével szuperpozícióban helyezkedtek el. Többszörös rátemetkezés azonban csak a helyiség centrumában volt megfigyelhető. Itt kis eltéréssel három sír is vágta egymást. Ezek nemcsak központi helyzetük révén voltak figyelemre méltók, hanem mélységük okán is. A legkésőbbi sírt 290 cm mélyre ásták. E mély sírok esetében a homokkő hatására a csontok nagyon rossz megtartásúak voltak. A vékonyabbak szinte teljesen felszívódtak, míg a vastagabb csontok is döntő többségében csupán kalciumos foltként, csontliszként voltak megfigyelhetőek. Ugyanezen kémiai hatás eredményezhette ugyanakkor egy különleges lelet megmaradását. Az egyik váz mellkasán egy 30x40 cm-es sujtásos díszű, fémszálas és textilgombos szövetrészlet került elő. A református lelkészi palást gallérjához hasonlatos lelet alapján feltételezhető, hogy az eltemetett a templom egyik lelkésze lehetett.

3. kép: A pillanat, amikor minden 17-18. századi temetkezés látható volt.

A sírok betöltésében nagy mennyiségű – korábbi temetkezések megbolygatásából származó – másodlagos embercsont anyag került elő, amelyek sok esetben a koporsós temetkezések mellé, a koporsó és a sírgödör fala közé voltak elhelyezve.

A centrális elhelyezkedésű sírok mellett a helyiség széléhez közel egy idősebb nő és egy újszülött váza is előkerült. Elsődleges feltételezések szerint a kora újkori sírokban eltemetettek rokoni kapcsolatban lehettek egymással.

4. kép: A csontváz, a rajzoló és fölötte egy palló, amiről éppen azt örökítette meg a fotós, hogy hogyan dolgozik alatta a rajzoló.

A kora újkori temetkezések által bolygatatlanul hagyott keskeny sávok és a templomfalhoz közvetlenül simuló érintetlen részen további öt, korábbi vázrészlet bukkant elő. Ezeket zömmel elvágták a kora újkori sírok aknái, így csupán testrészek maradhattak intakt állapotban. Minden bizonnyal a teljes helyiséget kitöltötték ezen korábbi temetkezési réteg sírjai és azok bolygatott csontjai voltak a későbbi sírok betöltésében.

5. kép: Feszült koncentráció. A kellő fényerővel megvilágított templombelsőben drónozunk.

A korábbi sírok jellemzője, hogy sekélyebbek voltak, a homokkő sziklaaljzatba egyikük sem mélyedt. Ennek okán a csontok sokkal jobb állapotban maradtak meg. Egyéb jellemzőjük volt, hogy tájolásuk eltért a későbbi, mély síroktól, kissé ÉK-re tájolták őket, nem voltak párhuzamosak a templom falával. Bár hozzájuk köthető lelet, melléklet nem került elő, de a sírok 1489 utánra, a csarnoktemplom megépülését követő évtizedekre datálhatóak.

6. kép: Az egymásra kulcsolt kézfejek, az alkar és a koponya között megmaradt lelkészi (?) palástgallér bontása.

A templom 1544-ben leégett és beszakadt a mennyezete. Ezt követően több évtizedes renoválás kezdődött. A város lakossága ez időben vált reformátussá. A most feltárt korábbi sírréteg valószínűleg az 1489 és 1544 közötti katolikus lakosság temetkezéseit jelölheti. A későbbi mély sírok a bennük talált 17-18. századi pénzérmék alapján a miskolci református lakosság egy kisebb, de a temetkezési hely zártsága okán köztiszteletben álló közössége volt.

A mély sírokkal szabdalt kicsiny helyiség feltárása igazi különlegesség volt, ahol a létrák, pallók és reflektorok állandó segédeszközként szolgáltak.

Az M30 autópálya építéséhez kapcsolódóan végeztünk régészeti megfigyelés keretén belüli bontómunkát Aszaló – Boszorkány lelőhelyen. Ha kíváncsi arra, hogy a lelőhelyünk nevében szereplő boszorkány „seprűjén” utazva mit láthatna a munkánkról, akkor kattintson ide: https://www.youtube.com/watch?v=AkffEaZ5wyU

A feltárás során 22 őskori sírt találtunk. Az eltemetés módja rendkívül vegyes volt, az urnasírok mellett szórt hamvas és csontvázas temetkezéseket is azonosítottunk. Két urnasírnál a téglalap alakú sírépítményt is azonosítani tudtunk, melyeknek négy sarkában egy-egy oszlophelyet találtunk. Az urnás és szórt hamvas sírok esetében néhány mellékletet (kerámiaedény, bronz nyílhegyek, üveggyöngyök) helyeztek el a temetés során.

A feltárás során két körárok is jelentkezett. Ezek északi és déli oldalukon is egy-egy bejárattal rendelkeztek. Belsejükben sírt nem találtunk, helyettük itt egykor valamilyen cölöpszerkezetes építmény állhatott. A kisebb méretű körárok belsejében az erre utaló 2 oszlophelyet, míg a nagyobb átmérőjű körárok esetében 4 oszlophelyet találtuk meg. Utóbbi körárok betöltésében több őskori kerámiatöredék, valamint – meglepetésünkre ­– egy emberi koponya is előkerült.

A lelőhelyen kb. 300 m hosszan egy II. világháborús árokszakaszt is azonosítani tudtunk. A feltárás során az árokból néhány töltényhüvely, egy ló csontváza, valamint egy géppuskatár került elő, melyek az 1943–44 során itt zajló eseményekhez kapcsolódnak.

A feltáráson dolgozó kollégák: Asztalos Fanni – Juhász Ádám – Miskolczi Melinda – Nagy Zoltán

A geofizikai mérések legfőbb célja, hogy a felszín alatt olyan jelenségeket mutassunk ki, melyek a környezetüktől a vizsgált fizikai paraméter tekintetében eltérnek. A geofizikai kutatások több megoldást is kínálnak, csak úgy, mint a geomágneses felmérés, talajradaros vizsgálat, elektromágneses kutatás, ám esetünkben a legmeghatározóbb a mágneses felmérés mely eljárás a zöldmezős beruházások esetén könnyedén számos, a talaj felső rétegeiben előforduló olyan hatásra érzékeny, melyek kapcsolódhatnak letűnt korok emberi tevékenységéhez is.

A mérés során a szenzorok függőleges helyzetben vannak rögzítve, így a totális mágneses tér vertikális irányúmágneses komponens értékét méri ki. A szondákban egyenként két, vertikális irányú fluxgate magnetométer található, melyek függőlegesen 0.65 méter távolságra vannak egymástól. A mérés során az egy szenzorban lévő magnetométerek külön-külön gyűjtik az adatokat, majd a kezelőegység az alsóállásból kivonja a felsőbb állásban mért értékeket, valamint normálja a különbséget a szondák közöttitávolsággal. Az így kapott értékek a vertikális mágneses térkomponens gradiensét, a legnagyobb változások helyét fogják megmutatni. A műszer behatolási mélysége körülbelül 0.75 -1 méter. Ez azt jelenti, hogy az ezen mélységig előforduló mágneses anomáliák fogják a mért értékek jelentős részét kialakítani. A mérés eredményéül kapott anomália-térképeken a felszín alatt jelentkező mágneses anomáliák mutathatók ki.

Ezen hatók korát, forrását csupán a mágneses hatásaik alapján nem lehet meghatározni, azonban az anomáliák elhelyezkedése, alakja, mérete alapján már lehet következtetni erre.

Kisebb megszakítással július elejétől október végéig dolgoztunk a nagyon festői, bár az 3-as főút forgalmában néha elérhetetlenül messze lévőnek tűnő Hernádvécse területén. A Bénye nevű lelőhelyre régészeti megfigyelés keretén belül bukkantunk és hamar kiderült számunkra, hogy nem is egy település nyomait fogjuk feltárni az elkövetkezendő időszakban.

A kivitelezői kérésre történő, nem általánosan bevett gyakorlat szerinti humuszolás módszerére először mi is rácsodálkoztunk. A menetrend ugyanis a következő volt: a munkagépekkel nyugat – keleti irányban eltávolították egy kanál szélességben a humuszt. 

Ha ebben a sávban nem azonosítottuk objektum foltját, akkor a gép maga mellé tette a földet addig, amíg nem került elő jelenség. Ha rábukkantunk egy gödörre vagy házra, akkor az a rész szabadon maradt és várta, hogy a dokumentálását követően megkezdjük a kibontását. A fenti módszernek köszönhettük a levegőből „földhurkáknak” tűnő, a felszínünket beborító kisebb humuszdepókat. Lentről persze, a domboldalnak is köszönhetően, ezek a „hurkák” kissé megnehezítették a tájékozódást. 

Annak érdekében, hogy egy objektumot se veszítsünk el a feltárás során, a foltdokumentálás alkalmával térképet készítettünk. Ezt később annyi példányban kinyomtattuk, ahányan a bontómunka dokumentálásában részt vettünk – így már csak azt kellett megjegyezni, hogy a terepen melyik irányban van észak.

Többségében középkoros csapatként kicsit elszomorodtunk, hogy az általunk várt Árpád-kori település nem igazán akarta megmutatni magát – két gödrön kívül ebből a korszakból mást nem találtunk. Bőven voltak viszont házak és gödrök a bronzkor, vaskor és a népvándorláskor időszakából. Érdekes volt megfigyelni, hogyan vándorolt a település az idő múlásával. Amíg a bronzkori jelenségek zömmel a domb tetejéhez közel feküdtek, addig a népvándorláskori házak már a domb aljában, a patakhoz közelebb helyezkedtek el.

A bányaművelés ütemezéséhez igazodó, feszített munkatempó és a hőség mellett igyekeztünk a dolgok humoros oldalát is meglátni. Így a feltárás utolsó napján a megbízó részére drónfelvételt készítő kollégának búcsúzóul egy apró meglepetést csináltunk. Reméljük, az ő arcára is csempésztünk egy mosolyt.