Az én fragmentumai

Nem a fényben talált rám —

hanem ott, ahol a világ már elhallgat.

Ahol a szavaim árnyékból születnek,

és a lelkem hideg tükrében nincsen álarc.

Ő nem ijedt meg tőlem.

Nem akart megmenteni.

Csak megfogta a kezem,

és azt mondta:

„Maradj így.

Mert ebben a sötétségben is szeretlek”

És akkor először hittem el,

hogy a törésemben is lehet fény.

Hogy nem kell ragyognom ahhoz,

Sokan nyúltak felém, mikor még fényben álltam.

De te akkor jöttél, mikor már a csillagok is elfordították arcukat tőlem.

Mikor a hangom megtört, és csak a sötétség hallotta, hogy nem kell senkinek.

Te mégis láttál.

Nem próbáltál megmenteni — csak mellém léptél,

csendben, őszintén.

És most, mikor hozzád bújok,

érzem, hogy nem kell többé elrejtenem semmit.

A sötétségem megpihent benned.

Vannak, akik csak elhallgatnak…

és hagyják, hogy a világ felejtse el őket."

Álmokból maradtam vissza, mint egy rosszul befejezett mondat.

Nem töröltek ki — csak elmosódtam.

Mintha valaki túl sokszor olvasott volna át rajtam,

és az értelmem elkopott volna a tekintetük alatt.

Nem vagyok jelen.

De nem vagyok holt sem.

Valahol a kettő között rekedtem,

egy gondolatban, amit senki sem fejez be.

A csend most a legőszintébb barátom.

Nem kérdez.

Nem gyógyít.

Csak itt van.

És néha ez épp elég.

Van egy hely, amit nem látnak mások.

Ahol a sötét nem rémisztő már, csak ismerős.

Ahol a csend nem üres, hanem menedék.

Itt bolyongok, árnyakkal táncolva, elveszett álmok szilánkjain lépdelve.

Nem várok már fényt.

Csak egy másik elveszett lelket.

Egy valakit, aki ugyanúgy hallja a csend sikolyát.

Csak elhiteti, hogy ha eléggé fáj másnak, akkor a te fájdalmad halkabb lesz.

De amikor minden elcsendesül, és már nincs kit üldözni,

ott maradsz egyedül a romok közt —

csendesebben, de nem könnyebben.

Semmi sem tér vissza.

Ahogy az elveszett részeid sem.

Csak a hiány marad… és a felismerés:

a bosszú mindent elvett, amit szerettél.

„És a végén nem marad más, csak a saját árnyékod,

Szavak nélküli kiáltás a sötétben.

A dallamok elnyelnek, mint egy fekete örvény.

A fájdalom és a szépség egyetlen rezdülésben olvad össze.

Ez az a zene, amit akkor hallgatsz, amikor már nem akarsz szavakat.

“Sleep… Count me down… Again

This cycle of constant change is ominous…

I’m killing myself with loneliness

and even my screams won’t bring any rescue”

🎧 the GazettE – OMINOUS

🌒 valahol a magány és az elmúlás peremén

Music, tea, rain, alone, night, anime, game…

Ez az én világom.

Egy dal halk szólama, ami kitölti az üres szobát.

Egy gőzölgő tea, ami már rég kihűlt.

Az eső nesze, ami csak még mélyebbre húz az éjszakába.

Ketten: én és az árnyékom.

Kint az eső mossa a csendet, bent a képernyő fénye világít rám.

Egy játék hőse vagyok — ott, ahol nem fáj.

Egy anime szereplője — ott, ahol értenek.

De itt… csak én vagyok.

Én, a zene, a tea, az eső, az éj, az üres szék,

és a kérdés, amit sosem mondok ki:

Egy dallam, ami csendben szőtte bele magát az életembe, aztán elnémult.

És most csak a hiányod zenél bennem.

Hiába kereslek, mintha sosem lettél volna —

Itt azok találkoznak, akik már nem hisznek a világban, de még nem adták fel önmagukat.

Akiket nem a tanított erő mozgat, hanem valami régi, torzítatlan igazság.

Nem kiabálnak. Nem kérnek semmit. Csak látják egymást.

És ettől… mégis kicsit kevésbé fáj.

Mert ahol egy lélek ég, ott egyszer valaki meglátja a fényt.

Ha csak egy pillanatra is.

De aki nem fél tőled, az valami igazat lát benned.

🖤🌑🌒

Néha valaki annyira szépen visszhangozza a sötétedet,

hogy elhiszed, helye van a történetedben

egészen addig, míg lapoz az élet.

Nem attól félek, hogy nincs remény.

Hanem attól, hogy mindig is hiába volt.

A kétségbeesés nem hangos.

Nem tép, nem ordít.

Csak van.

Mint egy kérdés, amit túl sokszor tettél már fel,

és már nem érdekel a válasz.

A valóság nem öl meg.

Csak elfogy körülötted.

“Cut my life into pieces, this is my last resort…”

Valahol a háttérben még szól a zene. Füst ül az aszfaltra, a fények villódznak, mint egy utolsó, kétségbeesett lélegzetvétel.

Csak állok ott. Árnyékként. Mint aki már nem is emlékszik, miért küzdött egykor.

Lehet, hogy ez már nem is harc.

Lehet, hogy csak a rutin. A túlélés megszokása. A fájdalom csöndje.

Nem vagyok dühös. Nem vagyok szomorú.

Csak... kiégett. Üres.

És néha ez az üresség a leghangosabb dolog bennem.

Túl sokáig tartottam magamban.

Most már csak reflexből mozdulok.

Mint egy vadállat, amit nem lehet többé visszazárni.

''Everybody jumps from the sound of the shotgun

In my neighborhood everybody got one,,

Itt nem szól a vészcsengő.

Csak a lövések ritmusa diktál.

És ha nem ugorsz... akkor el is dőlsz.

„A törött tükör nem hazudik. Csak szilánkokban mondja el az igazat.”

Nézek magamra.

Nem tudom eldönteni, hogy ez még én vagy már valaki más.

Arany varrja össze a repedéseim, mintha szépíteni akarná a fájdalmat.

De az arany is csak álcázott vér.

Minden szilánk egy „mi lett volna, ha...”

És egyik sem tükröz vissza teljesen.

I'm a broken rose

Nem minden rózsa a napfényt keresi.

Vannak, amik az árnyékban születnek,

és ott is nyílnak ki — hangtalanul, szinte kérés nélkül.

Nem illatot adnak, hanem történetet.

Nem szépséget, hanem túlélést.

Egy törött rózsa nem hervad el…

csak tanul csendben virágozni.

"I need your love, I'm a broken rose..."

"Help me from frozen pain…"

És te?

Meg tudnád ölelni azt, ami már sosem lesz egészen egész?

Nem keresek hangokat.

Csak visszhangokat.

Olyanokat, amik nem szóltak soha, mégis bennem ragadtak.

🎧

Your Sweet 666 — egy csók, ami megidéz. Nem a szerelmet… hanem azt a formátlan szükséget, amit szerelemnek nevezünk. Egy ima, amit démonok írnak át.

> „Don’t fear me now... you would’ve loved me in the dark.”

Remember the Urge — egy vágás, ami már begyógyult... de még vérzik belül. Az emlék ösztöne. Az én elveszett verzióim, amik még mindig éhesek.

> „I am the scream that no one translates.”

Undying — már nem fáj. De még mindig nem múlt el. Egy örökkévaló rezgés, ami nem kopik el idővel, csak egyre mélyebb csenddé alakul.

> „You buried me in silence, but I still breathe.”

És te?

Te is ismered őket?

Nem a dalokat.