Nem kell Kelet-Ázsiáig menni, ha alulfizetett munkaerőt akar találni az ember.
Gondoljunk bele, hogy az amcsi filmekben ha büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni, egy koszos varrodát mutatnak, ahol a dél-amerikai és ázsiai bevándorlók nyomják a varrógép pedált, miközben a lábuk alatt patkányok szaladgálnak, a fejük fölött pedig maffiózók lövöldöznek egymásra.
És ott a másik véglet, a divatmagazinok csillogó, ám kegyetlen világa. Ebből az ábrázolásból a gyanútlan néző azt gondolhatná, itt kérem dől a pénz.
Szerintem Ráhel is ezt gondolta, mikor magához akarta ragadni a magyar divatipart. Persze lehet potyázni, lehet lopni, ígérgetni, tönkretenni mindent amihez hozzáér, de ebből még nem lesz divatipar.
A minap hallgattam egy beszélgetést Makány Mártával. Őt ugyan nem tarom sokra, de mesélt ezt-azt, amivel mélyen egyetértek. Rengeteg tervezőt képeznek az országban, hovatovább, ahol varrni tanítanak, ott mindjárt hozzáteszik a divatstílus tervezést is, különben a kutya nem menne varrónőnek, mert az egy rabszolgamunka. Ő sem beszélt azokról, akik konkrétan a kezükkel, a szürkeállományukkal öntik formába a csapongó elképzeléseket, nem mutatják, hogy sötét és szűk helyeken dolgoznak vacak fizetésekért. Pedig nélkülük nem lehet semmit létrehozni. Nem becsülik meg a képzett és gyakorlott szakembereket. Márta is azt mondogatja, a varrás nem agysebészet. Persze van olyan része is. Lepedőket szegni nem nagy művészet, csak kezelni kell tudni a varrógépet, és viszonylag egyenletesen, egyenesen varrni. Nagyon megnézem, egy betanított varrónő hogy varr meg egy esküvői ruhát, vagy valami alkalmi csodát egy operabálra. Egy gallért vagy egy ujját bevarrni, ahhoz már tudás kell.
Csak nézzük meg, hogyan ábrázolják a tanult szakembereket. Nemecsek férfi szabó apukája egy udvari szoba-konyhában nyomorog. A Csak szex és más semmi moziban a színész még rá is ripakodik a szakemberre, aki épp ráigazítja a nadrágot. De nézhetünk csajos amcsi filmeket vagy török sorikat, mindenhol térdelve ábrázolják a szakembert. És ez még csak a méretes szalonok és stúdiók világa. Akik a termelésben dolgoznak, azokkal nem törődik senki. És így tovább devalválódik a szakma, ami gyönyörű, konstruktív, kreatív, terápiás, mert beteg lelkeket is lehet gyógyítani azzal, hogy létrehozunk valamit, ami eddig nem volt, a saját kezünkkel, a saját gondolataink alapján.
Aki számítógépet használ, az még nem tudja, hogyan működnek a vasak meg a programok odabent. Ez is olyan: azért mert valaki hord ruhát, még nem ért ahhoz, hogyan születik meg egy jó darab. Igen, zongorán is le lehet pötyögni a Boci-boci tarkát vagy a Szamárindulót, de attól még Chopint, Lisztet, vagy akár egy könnyű kis Scott Joplin darabot sem tud mindenki eljátszani, mert ahhoz már tudás kell, nem lehet darabos, gurulnia kell a zenének, érzelmeket, hangulatokat, játékosságot visszaadni. Sok gyakorlás kell hozzá, elszántság, kitartás, vér, veríték és könnyek.
Amin most felkaptam a vizet az az, hogy megnéztem egy mozifilmet, amihez rengeteg ruhát készítettünk, főleg a mellékszereplők és statiszták részére. Hónapokig dolgoztunk rajta úgy, hogy mindent "tegnapra" kértek. A vége stáblistán rengeteg név szerepelt a kaszkadőröktől a villanyszerelőkön át a díszletfestőkig, még annak a nevét is kiírták, aki a szendvicseket hozta a stábnak. Viszont egyetlen ruha kivitelező neve sem szerepelt, még a cég neve sem, egyedül a magyarországi gyártásvezető neve, aki megkeresett minket a megrendeléssel. Pedig a munka oroszlánrészét mi végeztük, a "tervező" a Pinterestről és világhíres tervezők néhány év előtti divatbemutatós kollekcióiból koppintott képeket hozott, és néhány alig kivehető irkafirka rajzot, hogy na ilyet.
Persze én nagyon élvezem az ilyen feladatokat, mert nem csak a szerkesztéshez és a megvalósítás folyamataihoz kell érteni, kicsit pszichológusnak is kell lenni, hogy "mire gondolt a költő". A végén pedig rezzenéstelen arccal, de belül nagyon boldogan fogadni az "ez eszméletlen, pont ilyet szerettem volna" jellegű ámuldozásokat.
Csak a kis perverz öröm marad: ha tudnátok, hogy ebben az én kisujjkörmöm is benne van... ahogy egy tűzoltó cimborám mesélte büszkén, mikor elmentünk egy nagy épület előtt, amit épp felújítottak, hogy "ezt mi oltottuk, piszok nagy tűz volt, öt fecskendő kellett hozzá".
Az én szakmámban nincsenek díjak, kitüntetések, tudományos fokozatok, semmi ilyesmi. (Ha egyáltalán bejelentenek, az a bónusz.)
Legalább egy sort megérdemeltünk volna a stáblistán, legalább a cég nevét kiírhatták volna, de nem. Ez nagyon rosszul esett.
Sokan picsognak, hogy milyen kevés pénzért dolgoznak. Egy ruhaipari szakember kb. 70%-át keresi egy pedagógus bérének, de nem nyafogunk, akinek ez nem elég, többet dolgozik, éjjel is, ha kell. Szerelemből, mert aki marad, az szerelemből marad, különben megbolondul. A jó szakik sajnos épp mostanában halnak ki, és nincs utánpótlás. Pedig ha nem lennénk, az emberek pucéran mászkálnának az utcán.
turnnoffyourmind
romaincrisis
prguitarman
kianamaiart
