Az egész novella (HARMADIK FEJEZET, MELYBEN 1903-BAN, KÖZVETLEN AZ ÉRETTSÉGI UTÁN, ÉJSZAKA A VONATBAN ELŐSZÖR CSÓKOLJA SZÁJON EGY LEÁNY) nagyon jó, az egyik kedvencem (és nem a vonat miatt). És jelentős mértékben motiválta az utazásomat is. De most kivonatoltam a megfelelő részeket:
Másnap délután szállt a fiumei gyorsra. Nyomban kapott helyet. Kevesen utaztak.
A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából. Ekkor az asszony keresztet vetett. Ez meglepte őt. Náluk nem volt szokás. De meg is hatotta. Milyen szép, milyen nőies ez az alázat. "Isten kezében vagyunk mindnyájan." Valóban, az utazás rontja életszázalékunkat. Nem halálos veszedelem, csak körülbelül annyi, mint egy tüszős mandulalob, melyből - esetleg - általános vérmérgezés, szívbénulás is fejlődhet. Ez az út különben se csekélység. Tizenkét óráig tart, egyfolytában. A délután egy darabja, aztán az egész éjszaka, holnap reggel nyolcig. Mire megérkeznek, ismét süt a nap, mint most. Ki tudja, mi nem történik azalatt?
Egy órakor lépések zaja hallatszott a folyosón. A kalauz haladt el fülkéje előtt, kezében lámpa, az új horvát kalauz, egy barátságos, bajuszos ember, be is jött hozzá, kifogástalan németséggel és osztrák bizalmaskodással megkérdezte tőle, hogy hová utazik, és miért nem alszik. Arra vonatkozólag azonban ő se tudott fölvilágosítást adni, hogy hol az asszony és a leány. Hosszan elbeszélgetett vele a kalauz. Aztán kifogástalan németségével és osztrák bizalmaskodásával így szólt: Ich wünsch' Ihnen eine scheene, gute Nacht, tisztelgett, s amint kiment, behúzta maga után a szakasz ajtaját.
Zágrábba érkeztek. A vonat álmos élete megélénkült. Tolattak, sípoltak. Kalapácsokkal kongatták az áthevült kerekeket, s ez a zaj dallamosan hullámzott végig az éjszakai állomáson. A mozdony itatott. Új mozdonyt akasztottak eléje, hogy kettő vonja föl a kocsikat a Karsztok irdatlan magasságába. Ismét megjelent a barátságos horvát kalauz, a lámpájával. Csak néhány utas szállott föl. Őket nem háborgatták.
A két mozdony zihálva kaptatott föl a kopár sziklákra, s köhögtek, nehezen lihegtek, egyre jobban erőlködtek. Már benn a nagy hegyek közt jártak. Idegen világ volt ez. Sötét erdők zúgtak fönn-fönn, magasan, kifürkészhetetlen titkaikkal. Vizek locsogtak itt-ott, hegyi erek és búvópatakok, néha ijesztően közel, az ablakánál. Tüzek gyulladtak valami hegyormon. Egy hámor egyetlen virrasztó ciklopszszemével vérvörösen izzott. Később fölcsillámlott egy folyó tükre is. Sötétszürke, jéghideg vize ide-oda csavargott, szikláról sziklára bukdácsolva. Sokáig követte ez a vonatot. Utána kocogott, versenyt futott vele, míg csak el nem fáradt. A levegő hirtelen lehűlt.
Most ismeretlen, kis állomások bukkantak ki a sötétből, sárga lámpafénytől csorogva, zárt váróterem, bitang székeivel és asztalával, konyhakert, salátákkal és káposztafejekkel, gyöpágyak, az állomásfőnökné kedvenc petúniáival és rezedáival. Kerti karókon üveggolyók puffadoztak. Fekete cica ugrott át a sövényen egy megvillanó fénysugárban. Az állomásfőnök ezen a késő órán kesztyűs kezét sapkája ellenzőjéhez emelve tisztelgett. Lábánál bölcs kutyája fülelt, hűségesen. Filagória szaladt elő a homályból, napsütéses, családi kávéozsonnák rég elhangzott kacagásával, s a vadszőlő lombjai között roppant időszerűtlenül egy halálosan riadt hajnalka reszketett, bekormozva az éjszakától, a félelemtől sötétlilán. Ezek a tárgyak, ezek az emberek és állatok pedig, akiket Esti most meglesett - mint azt, aki alvás közben kitakaródzik és álmában beszél -, szinte szemérmetlenül nyíltak ki előtte, tűrték, hogy ily sehonnai ifjú költő meglopja eddig féltve őrzött, gondosan rejtegetett életüket és magával vigye, örökre.
Már többen álldogáltak körötte, koránkelők, bajuszkötővel, útisapkában. A napfölkeltét lesték. Letolták az ablakot, magukba szívták a hajnali levegőt. Esti követte példájukat. A lámpákat oltogatták. Robogott a vonat, menekülve az éjszakától, a lidércek elől, a nap felé. Az első sugár tündéri gyorsasággal megaranyozott egy ormot. Fatornyos kis templom állott rajta, várva híveit. Oly magasan állott, hogy képzelete, mire fölért, elpilledt, összerogyott, s kiadta lelkét, közvetlen a templom küszöbén, lenn pedig völgykatlan zöldellt, ijedelmes szakadék alján, oly mélyen, hogy képzelete hanyatt-homlok zuhant belé, és szörnyethalt egy sziklán. Meddő, kietlen táj volt ez. A hegyoldalon kőgátak húzódtak, sáncok, azokkal védelmezték az ittlakók kis termésüket, burgonyájukat, zabocskájukat az elemek haragja ellen. Ádáz közelharcot kell itt vívni a természettel. Szélviharok sivalkodnak, tövestül csavarják ki a fákat, összevissza hányják a barázdákat, s a levegőbe dobálják a vetőmagot az ördögnek. Errefelé még a sasok is félnek. Errefelé még a tehenek is oly értelmesen néznek, mert soványak és kedélybetegek. Télen leesik a hó, beborít mindent. Farkascsordák cammognak a fehérségben, lompos farokkal, lassan. Egy kalyibában guzlicáznak és sírnak. Itt kívánt volna élni. Elképzelte, hogy azonnal leszáll a vonatról, megtelepszik ebben a kőpokolban, erdész lesz vagy inkább kőtörő, feleségül vesz egy almaarcú, halovány horvát leányt, akinek fekete kendője van, fehér szoknyája és fekete köténye, aztán vele együtt öregszik meg, anélkül hogy hírt adna magáról, és a völgyben temetik el ismeretlenül. De azt is elképzelte, hogy ő e hegyek és erdők ura, gazdag, hatalmas, mindenkitől ismert és bámult, talán egy királynál is nagyobb. Mindenféléről képzelődött. Játszadozott az élettel, hiszen az még előtte volt.
Hat órakor beszállt egy katonaorvos - vagy amint Esti később elhencegte öccsének: egy "magas rangú ezredorvos". Csomag nélkül jött, frissen, kialudva. Bársonyhajtókáján vidáman szikráztak az aranycsillagok. A közelben lakott, s Fiuméba igyekezett fürdeni.
Plasénál fél hétkor figyelmeztette őt, hogy nemsokára feltűnik a buccari öböl. Lombok remegése jelezte, hogy a tenger már nincs messze. Sós pára röpült a levegőben. Minden pillanatban itt lehetett. De még mindig nem volt itt. Esti már azt hitte, hogy az ezredorvos tévedett vagy tréfált. Nem jön a tenger, sohase is jön, nem hajlandó neki megmutatkozni. Ide-oda topogott, hogy ezzel is gyorsítsa a vonat nyargalását. Idegességében egy ditirambot készített, ünneplő sorokat, hogy ezekkel köszöntse a tengert. Szavai lassanként megfagytak ajkán. A tenger késett. Véges-végig sorfalat álltak a kocsiban. Öreg hivatalnokok, nászutasok, asszonyok és gyermekek, még a dadák is, csecsemőkkel karjukon, még a betegek is, a tüdővészesek, a gyógyíthatatlanok, akik gyógyulást mentek keresni, mind-mind egymás mellett és egymás mögött ágaskodtak, nyújtogatták nyakukat, hogy kellő pillanatban magasra emelt szívükkel, egy kiszakadó, boldog sóhajjal üdvözöljék a tengert. Telt háza volt a tengernek. De ő azért se jelent meg. Mint a primadonna, kérette magát, csigázta a kíváncsiságot. Crescendóra volt szüksége, fokozásra, még hatalmasabb díszletre. A két egymás elé fogott mozdony följebb-följebb kapaszkodott a meredek hegyi pályán. Már ők is türelmetlenkedtek, szomjúhozták a szabadító, megváltó vizet. Szaporázták sebességüket, és nekiszilajodtak. Vágyuk oly izzó volt, hogy talán azt se bánják, ha kisiklanak, lebukfenceznek ezekre a mészkövekre, és ízzé-porrá törnek. Meg kellett érkezniök. Kerekeik szemfényvesztő gyorsasággal forogtak, szinte állni látszottak. Újabb és újabb alagutakba rohantak. Előbb rémülten füttyentettek, aztán befurakodtak az izzadt, fekete sziklák közé, csattogtak és hortyogtak, s amikor kiértek, kérdőleg rikkantottak. Keresték a tengert, de még nem találták. Dugattyúik fényesen mozogtak az olajos csapágyakban. Fáradhatatlanul loholtak tovább. Megint egy alagútba zörögtek bele. Esti már letett minden reményről. Az ezredorvos azonban, amikor az alagútból kikanyarodtak, karneolköves mutatóujját a napfénybe nyújtotta, és így szólt:
Hol van? Ott volt alatta, előtte, valóban ott volt, a tenger volt, maga a tenger, simán és kéken, ahogy azon az elemi iskolai falitérképen látta. Csak egy csücske még, a buccari öböl, a Quarnero szeletkéje. Tátott szájjal meredt rá. De ki sem élhette ámulatát, máris eltűnt. A tenger búvócskázott vele. Később terült eléje, sokára, nyugalmas fönségében. Nem képzelte se szebbnek, se nagyobbnak. Szebb és nagyobb volt annál, amit valaha is elképzelt. Sima, kék végtelen, rajta a bárkák, csorba fél dióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén rábillenve, mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre, s isznak belőle. Távolról csak panoráma, képeskönyv képe, halk, majdnem mozdulatlan. Nem hallatszott föl hozzá a hullámok zúgása sem. Türemlésük se látszott. Maguk a hajók se mozogtak gyorsabban, mint az ő hajdani úsztatójátéka, melyet a mosdótálban ide-oda húzogatott gyermekkezével. Mégis ünnepi volt ez, óriási volt, az egyetlen óriási évezredek ősi fénykoszorújában. Ekkor harsant ki belőle az a versféle, melyet már előbb próbálgatott, az a ditiramb, mely az éjszaka szorongó óráiban fogant meg benne, s Xenophon őrjöngő katonái, az Anabaszisz szétvert serege, az az éhező, hazavágyakozó tízezer nem kiálthatta oly hangosan, tízezer torok együtt, mint ő egymaga: Thalatta, thalatta. Nem-változó, örök-egy, egész te, hegyláncok székesegyházában, bércek templompillérei között, te szenteltvize a földnek, a szirtek kivájt szenteltvíz-tartójában, keresztelő-kútja minden nagyságnak, mely valaha élt ezen a világon, te anyaföld teje. Szoptass meg engem, válts meg, távoztasd el tőlem a rémeket. Tégy azzá, aminek születtem. Megfürdött a tenger szagában, előre megmosakodott leheletében. Két karját pedig feléje nyújtotta, hogy közelebb legyen hozzá. Később a Scoglio di San Marco komorlott föl, a régi kalózvár romja. A crescendo után decrescendo következett. Lefelé ereszkedett a vonat a sziklák lépcsőzetes lejtőjén. Feltűnt az első olasz ház. Nem olyan rendes, mint otthon, nem is olyan kényelmes és tiszta. Karcsú és légiesen kecses. Színes rongyok, ingek lobogtak ablakából az élet őszinte piszkával, melyet itt nem rejtegettek. Magas póznákon piros-fehér-zöld zászlókat csattogtatott a szél, diadalmasan, a magyar tengeri kikötőt hirdetve. Be kellett mennie poggyászáért.
Már egy fiumei utcán futott a vonat a leeresztett sorompók között. Hordárok rohamozták meg a kocsikat.
Bár az 1903-as menetrend nincsen meg, de az 1909-esben végigkövethető ez az utazás; kicsit módosított a MÁV a menetrendi fekvésen. Feltehetően a 1006 sz. gyorsvonattal utazott, amely 1909-ben este kilenckor indult a Keleti pályaudvarról, és másnap reggel tíz óra előtt öt perccel érkezett meg Fiumébe. Sajnos manapság Budapestről Fiumébe már nem ezen az útvonalon megy vonat.
Egyedül annyi pontatlanság van benne, hogy a MÁV szolgálati nyelve a magyar volt, tehát a horvát jegyvizsgálónak is kellett tudnia magyarul. Egyébként ez az állapot hasonló volt ahhoz, hogy a Déli Vasút magyarországi vonalain is németül kellett a vasutasoknak egymással beszélni. Viszont az is látszik, hogy a legnagyobb városokat kivéve a horvátországi szolgálati helyeknek horvát nevük van, itt nem történt olyan erőszakos magyarosítás, mint a Felvidéken vagy Erdélyben. A magyar - horvát kiegyezés után vagyunk, Horvátországnak jelentős autonómiája volt.
