#kudarc

Miért kell mindenhez több idő, mint másoknak?

Miért erőltetem, ami nem megy?

Miért próbálkozom fölöslegesen?

Miért nem értek semmihez?

Miért nem vagyok elég?

Miért vagyok egy teljes kudarc?

Nem hazudhatok többé, mert Én is függője lettem,

Emiatt látom a világot függőlegesben.

Még nem adhatom fel... még nem, hisz a küzdője lettem,

De nem magamat látom a tükörben főszerepben.

Amikor már úgy éretem, hogy semmilyen megoldás nem változtatott a helyzeten, minden próbálkozásom kudarcba fulladt amit azért tettem, hogy máshogyan érezzem magam, hogy megtaláljam a helyem, hogy azt mondhassam ez a pozíció, ezekkel a körülményekkel, ezért az árért, ez nekem megfelelő és szeretek benne lenni, kihozom magamból a maximumot és lelkileg is rendben vagyok... szóval amikor úgy érzetem mindent megtettem, de kudarc, kudarc, aprópénz, kihasználás, megalázás... akkor elmentem. nem csinálom tovább, mondtam és tényleg nem csináltam. Azért tettem bele abba amunkába éveket, mert azt gondoltam, hogy kialakul egy különleges dolog. Egy össztartozás érzés, egy olyan véd és dacszövetség amiben megélhetem, hogy mindenek felett vagyok. Mert én a másikat odaemeltem. Erősítettem azt amiben jó és kisegítettem abban amiben nem annyira. Olyan falat húztam amin se ki se be nem ment semmi. Nem panaszkodtam senkinek és nem mószeroltam az ismerősöknek akkor sem, amikor vért pisiltem a rengeteg melótól. És nem engedtem be sem a közösbe a felesleges kritikát, ami csak az energiát viszi. Mert volt valami, amit közös célnak tekintettem és a közös munkát kiemelkedő értéknek. Amit nem kaptam elismerést azért, hogy nagyon jó vagyok. Nagyon jó grafikus, nagyon jó szervező és rendkívül teherbíró és megbízható. Kreatív vagyok, kiválóan kommunikálok és képes vagyok elindítani csoportokat. (megtartani nem annyira, mert amikor az én lendületem elfogy, többnyire széthullik a csoport ami önmagától nem képes működni. Többnyire olyanok tapadnak, akik önmaguktól nem képesek működni. Ez hibám), És azt az érzést sem kaptam meg, hogy amiben vagyunk, a közös munka a közös tervek, az a másik ember számára érték. Hogy hálás a sorsnak amiért kapott valakit, aki pont azokban jó amiben ő nem és így nem kell egyedül kapálóznia. Nem lett a közös munkának mélysége, csak sokasága. Nem volt a projekteknek személyes lezárása amikor feloldódnak az érzelmi görcsök. Csak gyűltek. Mielőtt elmentem, végiggondoltam, hogy soha nem fogom megkapni azt amiért érdemes lenne folytatnom. Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy morzsákat, utalásokat kaptam rá, de azok a dicséretek is kétesek voltak. Mondjuk 5-6 év után egy ilyet, hogy "rájöttem, hogy te mégiscsak jó grafikus vagy”. Vagy „lécci csináld meg ezt, tudod nekem nem annyira megy”. és voltak rámgondolások, vigyem haza a megmaradt kaját, és számoljam el nyugodtan a saját költségeimet, kifizetik. Mondjuk ezt a takarítónő is megkapja. Nem akartam tovább kényelmetlenül érezni magam a sok megfoghatatlan, meghatározhatatlan dologban. De attól még nem változott az, hogy szeretnék jót tenni másoknak. Se a szeretetem és megbecsülésem a másik ember felé. A rengeteg öntömjénezés után amiből kiderülhetett, hogy milyen kiváló vagyok, rátérek a lényegre. Amikor az ember kiszáll egy kapcsolatból vagy egy munkahelyről, azért titokban reménykedik, hogy legalább egy pillanatig azt mondja az ottmaradó, hogy: lehet, hogy valamit elbasztam. Most, hogy nyakamba szakadt ez a rengeteg szar, amit öt ember se bír megcsinálni, valaki meg vitte a vállán, lehet, hogy megérte volna több elismerést adni. Faszomba, egészen biztos, hogy ezt elbasztam. Nem vettem észre, hogy kimerült, hogy mindenét beletette. Se azt, hogy amikor a közösségért már nem érte meg csinálni, akkor miattam csinálta.

De nem ez történik. Dühösek lesznek. Múlhatatlanul és gyógyíthatatlanul dühösek lesznek. Egyetlen percig se gondolnak a másik emberre, egyetlen pillanatig sem tudják elképzelni, hogy jószándékú, hiszen, ha az lenne, akkor hagyta volna magát továbbra is kizsigerelni, megalázni, kihajtani. Hát mi a faszért ment el amikor minden olyan jó volt?!

Sokszor hibáztam. A cél sokszor szentesíti számomra az eszközt, és néha ez felülír dolgokat. Minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé vagyok toleráns. Érzékeny vagyok, sérülékeny. Konok és heves. Nehezen irányítható. És nehezen vagy egyáltalán nem bocsátok meg. Ezek miatt csak akkor könnyű velem dolgozni, ha elég nagy teret kapok. Kontrollmániásoknak nagyon nehéz velem.

P.s.: Szóval, ha bárki azt írja, hogy reméli, hogy a szerelme egy nap rájön, hogy mennyit veszített, akkor elárulom: sosem fog rájönni. Nem létezik az a pillanat. Csak a düh lesz.

A magány nem tanít arra, hogy jó ember legyél, a magány nem ad önfeledt boldogságot, nem mutatja meg neked egy mosoly mire képes, nem nevettet meg. Nem mutatja meg milyen magától a tudattól boldog lenni, hogy valaki él és lélegzik.

Nem simogat meg, nem bújik hozzád, nem mondja azt, hogy szeret, viszont ha akarod mindig ott lesz, nem hagy el akkor sem mikor már elküldöd. Ott marad, mindig veled.

Megedz, igen. Átformál, keménnyé, hűvössé, sikeressé, öntudatossá tesz. Tudni fogod mit akarsz, kő kemény elvárásaid lesznek, mert sok időt töltesz magaddal egyedül, látod milyen vagy, hogy talán nem vagy olyan rossz mint mondták, hogy mire vagy képes egyedül is, de megkeserít.

Lesz egy keserű utóíz minden “jól nézek ki”megjegyzésed és sikered mögött, amikor nem kapsz visszajelzést, csupán csak a csendet hallod, de őt hangosan, visszhangozva.

Egy üres hely az ágyadban minden éjjel, mert csak a fal néz vissza rád. Arra fogsz ébredni, hogy fázol, mert nem takar be senki, ha lerúgod magadról éjjel a takaród.

Lesz egy üres kezed, amit este hazafelé nem fog senki, bátor leszel lehet, de elérhetetlen is.

Lehet hogy nem fogod akarni a szerelmet, azt gondolod majd nincs rá szükséged, nélküle is elvagy és eléred amit akarsz.

Igen, sikeres lehetsz, boldog, gyönyörű, magabiztos, okos, mentálisan egészséges, de senki sem fog jobban örülni a te sikerednek tőled, mert ilyen a magány…boldog leszel, de mégsem, bátor és magabiztos, de mégis rettegni fogsz, hogy egyedül maradsz, hogy a magány marad csak végül veled.