#kapcsolatok

Írtam valamit a pasimnak, hogy szarul aludtam, és tényleg elegem van, egy orbitális bebaszásra vágyom, hadd engedjem el az összes szart, csak a másnap ne lenne, amikor szégyellem a menekülésemet meg úgy nézek ki mint a tehénfos, és semmi sem oldódott meg. Erre az történt, hogy találkoztunk, kézenfogott, hogy gyere beszélgessünk (na ebből szakítás lesz! Az én agyam mindig gyárt legalább hat vészforgatókönyvet és a legszarabbat fogadja el) és mentem, kicsit durcásan és flegmán, rohadj meg, hallom a hangodon a lekezelést... pasi mesél, beszélt mindenfélét, én hallgattam (most mi van, mit kedélyeskedik itt, most derült ki, hogy zűrös vagyok, problémás, minek a Duna-partig csevegni, itt a villamosmegállóban is elmondhatja, hogy van neki elég baja, az én hisztimre igazán nincs szüksége), lesétáltunk, keresett egy árnyékos padot és azt mondta, meséljem már el, hogy mik azok a giganagy problémák, amikor éppen nemrég mondtam, hogy leadtam egy melót és mekkora megkönnyebbülés. Én meg elkezdtem mondani, hogy milyen gondok nyomasztanak, amikről nem beszéltem, meg mi mennyibe kerül, meg milyen állásaim vannak és mi hol áll keresztbe, hogy moccannni se tudjak. És meséltem és meséltem. Hiszti nélkül, csak mintha egy exceltáblát olvasnék fel. Csak hallgatott. Aztán azt mondta, hogy ez így egy embernek túl sok. Ez annyi stressz, hogy ebbe ki fogok nyiffanni. Valamit csinálni kell. Vártam, hogy jön a kioktatás meg a tanácsok, hogy mit kéne csinálnom. Nyekeregtem, hogy kérem, ne próbáljon belekényszeríteni valamibe, amire nyilvánvalóan nem vagyok képes, mert nincs több időm meg erőm. De nem akart. Azt mondta, hogy mi ketten annyira okosak vagyunk, hogy együtt meg fogjuk oldani. Meg azt, hogy neki az a kényszerképzete, hogy ha kevesebb stressz van rajtam, még szívdöglesztőbb vagyok. Szerintem akar valamit.

(Czárné Kovács Eszter - múzeumpedagógus)

- - - már tényleg nem lepődök meg semmin

Nem lehetek elég gyanakvó és kiégett a férfiakkal, úgy érzem.