A "Fehér" Farkas

Itt vagyunk karok közt ellágyulva... Ha megpróbáljuk... azt megbánjuk ma. Mert mi bennünk dobban... megfájdulna.

Van remény. De nem számunkra...

Szívem környéke, már vérvörösre festve,

A szívem pedig olyan, mintha céllövölde lenne.

Mosoly mellé, kezeim vágom én röhögve zsebre,

Mer' egy ólomgolyónyival lesz több még örökre benne...

Meggyullad a cigi, és a parazsa száll,

A széllel együtt, a szívem is egyszer hazatalál.

Elkerült a boldogság kék madara már,

Nem hiszem, hogy a sarkon valaki... még valaha vár...

Nem hazudhatok többé, mert Én is függője lettem,

Emiatt látom a világot függőlegesben.

Még nem adhatom fel... még nem, hisz a küzdője lettem,

De nem magamat látom a tükörben főszerepben.

Hogyan szeressek Bárkit, ha magam sem megy?!

Nem voltam más, egy örök vesztes...

Évek teltek és török feljebb!

Kételkedtek...

Nem hagytam magam,

Így végre az életem örömteljes!

Nem fényekben úszok,

Nincs pénzköteg sem,

Lehet az életem nem lesz egy kasszasiker...

Nem végeztem csúcson,

De még törekszem,

Az emléked eltűnt, de olykor megmaradt.

A seb utánad elévűlt, de volt, hogy felszakadt...

Sokszor bennmaradt... a lelkemben,

Hogy Te voltál és vagy még az EGYETLEN!

A fájdalom bennem, csontig hatol,

A fülemben hangod, most is dalol.

Téged a mámor dédelget el, de Engem majd a bánat holtomig karol...

Rideg a világ, de bennem éled,

A virág,

Elhervadt már egyszer régen.

Gondodra bíznám, s nem kell többé félnem,

Karjaid közt tudnám, örökké ével...

Mikor szemedbe néztem, tudtam... nincs menekvés,

Mint vibráló képcsőn összetartoztunk, pixelekként.

De megváltoztál azóta, s Én másnak hittelek rég,

Most rebootolt a rendszer, s Rólad sincsen emlék...

Anyám szerint, a világ mocska lettem,

Szavakkal megint, kirámolta csendben,

A szívem.

Hagytam, hogy szilánkokra essen,

De már nem fogom újból felseperni...

Nem adom alább!

Beszélek helyetted is,

Ha netán, dadog a szád.

Beszűrődő zajtól dübörög a lelked,

Az ajtó küszöbön, áll a magány…

A szíved százvalahány darabokba,

Nincs, ki ölelne, nincs, ki haza hozna,

Nincs, kiért szíved újra zakatolna,

S nincsen lélek ki otthon hazavár...

Ahol madár se jár,

Mert szíved ajtaja, ma már bezár.

Szorítod erősen a múltad kezét,

De a jelen a sarkon, majd talán bevár…

S belebetegedtél a fájdalomba,

Mert nincsen olyan, aki átkarolna,

De ilyen ez, amikor a bánatodba burkolódzol, pohár felett vágyakozva…

S csak arra vágysz, hogy hozzá bújj,

Hogy a karod ejthesse Őt fogságul,

Addig, ameddig közte el nem szenderül…

Amíg tart az országút…

Amiben hiszek, az égig viszem,

Ha kell, az utolsó lélegzetig...

... Visz majd a lábam, a célig cipel,

Míg fehér ingem, nem vérrel fedik...

Fogd a kezem... a világ ránk vár!

Veled együtt az élet, nem sivárság már.

Elterjedt bennem, mint egy világjárvány,

Neved, szívem örökké rejti már mátkám!

Ne mondj semmit! Én se tudok... a hallgatás már beszédesebb lett.

Félek, nem tudom meghálálni, amit Anyám és Apám elém teremtett...

Az élet egy golyót belém eresztett:

Azt akartam, hogy „Büszke légy”,

Vitatkozásaink közepett tűnődtem;

„Titeket a szeretet fűt-e még?”

A szeretet irántam gyengédebb nem lett, pedig gyerekként tettem érte.

Ígéretek szálltak semmibe el, és nem voltam otthon estebédre…

S egy tisztes lány helyett, csak szégyen… mi jött velem haza,

Nem tudok már többet adni, a Ti lelketekért cserébe,

De próbálom magam még összerakni valahogy... a kedvetekért egészbe.

De beteg vagyok már évek óta... s félek...

Lassan legyőz a kór...