#menthetetlen

Éppen csak most kezdődik el az életem

Nem kellett alkohol

ahhoz, hogy megmámoríts

hogy megvédjem a már kárhozatra ítélt becsületem.

Menthetetlen volt, én mégis megpróbáltam. Ezt tettem veled is, velünk is. Hazudtam magamnak. Örök hibám marad azt hiszem, hogy az ürességben keresem a ‘valamit’, vagy a korom sötétben az apró fényt, ami mindig cserben hagy, mert sosincs ott. A te szemedben pedig láttam. Ott volt, de most már tudom, hogy nem értem csillogott. Az a múltad fénye volt, vagy a jövőben élő kósza remény, hogy ami volt, majd újra megtalál. Én pedig a híd voltam. Átsétáltál rajtam, pedig tudtad, hogy minden lépéseddel egy újabb nyomot hagysz, egy újabb pontot, ami fájni fog mikor átérsz. Szeretném hinni, hogy a lépéseidet közben lelassítottad egy kicsit, hogy tovább időzz velem, hogy te is már kezdted megszeretni ezt az utat. De ez híjú ábránd, csak a szívemet védeném vele, bár az is lehet, hogy ez a gondolat is egy kötél, amivel még mindig engedem, hogy fojtogass. El kell vágnom mindent és elengedni, hogy mikor majd meghúznád a nálad lévő végét, hogy újra melletted legyek csak seggre ülj a lendülettől és egy cetli essen az öledbe, amin az áll “egyirányú úton jöttél”.

alváshoz

is

f á r a d t

vagyok.

egyszerűen fogalmam sincs mire értették, mikor azt mondták nem tudnak kiigazodni rajtam.