#hangok

-Ekkor már csend van a házban.

Tegnap megint éjjel mentem haza. Nem valami jóféle buliból, a munkahelyemen próbáltam arra kényszeríteni magam, hogy dolgozzam, de nem ment. Próbáltam, próbáltam, de nem ment. Éjfél után adtam fel. És a villamoson leüvöltöttem egy pasas fejét. Van nekem ez a félelmetes hangom. Ritkán jön elő és valahogy nekem is ijesztő. Félelem nélküli, elszánt és brutális. A pasas amúgy tapogatni kezdett a mögöttem levő ülésről előrenyúlva. Először azt hittem a zsebembe nyúlkál, szóltam neki, hogy fejezze be. Aztán megint éreztem, hogy tapogat. Felálltam és kieresztettem a hangom. A pasas amúgy nem volt százas vagy be volt tépve. Átültem másik ülésre. Éjjel mindig a vezetőhöz közeli ülésre ülök, de amíg nem veri rá az ember az ablakot, a vezető is leszarja mi töerténik a háta mögött. Ettől a csávótól nem féltem, kis nyomorult volt. A félelmetesek a suhancok, összeverődve, bepiálva vagy beállva meg a részeg férfiak, azok ütnek és késelnek. Hát ja, nem kéne éjjel járnom haza, bár nappal se jobb szerintem. De nem is ezt akartam, hanem a hangokat, hogy én sem tudom mikor mi jön majd elő, mintha más más személyiségem lenne, többnyire valami gyerekes cukiskodó hangom van, nem is nagyon szeretem, olyan komolytalanná tesz és ha megijedek elakad, elcsuklik a hangom vagy amikor izgulok, és jajj persze ha valaki olyan van ott, aki tetszik, olyan jó lenne olyankor az a másik, a hűvös, okos hangom, ami olyankor jön elő, amikor nem érdekel, hogy amit mondok elfogadják-e, ezen a hangon beszélek az MLM ügynökökkel és ezen mondom el a megoldásokat amikor már minden összegabalyodott, a hang amin sínre teszem a világot. Van még a hisztihangom, amikor beszélni se tudok, a hangom magas és a szavak összekeverednek bennem, és csak ismétlődnek a mondatok, és egyre kétségbeesettebb vagyok amiért nem tudom kifejezni magam lehet, hogy e helyett inkább csak sírok. Mind közül persze ezt szeretem legkevésbé, bár a sötét hangom megijeszt, mert tudom, hogy gátlástalanná válnék, ha meg kellene védenem magam. A francba, tényleg be kell dobnom a táskámba a paprikasprayt. Gondolkodom, hogy a fejemben melyik hangon megy a narráció, de azt hiszem, ez egy másik, mintha egy hangoskonyvet olvasna valaki, szépen beszél, sosem dühöng és csak néha jajveszékel, hogy nem bírja odabent. Nehéz dolog kommunikációs stílust váltani, ha valami beidegzdött és azért ennyi idős korra be is csontosodott már, mert először mindenkinek stratégiailag jónak tűnik, aztán a visszajelzések alakítják a személyiségünket. Ha valaki mindig cinkus megjegyzéseket tesz, akkor azok maradnak mellette, akik érzelmileg megközelíthetetlenek és a cinikus megjegyzéseken jól szórakoznak. És akkor ő lesz a vicces-cinikus, amivel azonosulni fog és közben a lelke mélyén nem érti, hogy miért nem alakulnak ki mély kapcsolatai, és még cinikusabb lesz, hogy az értetlenségét elhazudja. A kedves kislány kap megértést és segítséget, az emberek visszamosolyognak, de sosem veszik komolyan, hiszen csak egy gyerek. Okos vagy nagyon, monja a főnököm, csak olyan szeleburdi. Nyilván ő sem tudja összerakni, hogy hogy van ez, hogy látom amiket mások nem, aztán a komoly dolgokat meg elhülyéskedem, és csodálkozom, hogy csak a bolondok vesznek komolyan.