#depi

Újra, meg újra, meg újra, meg újra…

És tényleg félő, hogy megmenteni késő…

Úgy tűnik, hogy soha nem kaphatja meg, amit ő kérne

Nem lesz vége, nem lesz béke

Nem lesz könnyebb, győznek a szörnyek

Szomorú szívében folynak a könnyek...

Próbáltam figyelni, értékelni, jelen lenni. Megtenni mindent azért, hogy senki ne érezze azt, hogy nincs mellette senki.És közben valahol csendben azt vettem észre,hogy amikor nekem lenne szükségem valakire,a szoba üres.

Néha felteszem magamnak a kérdést:lesz valaha valaki, aki mellett én is lehetek gyenge?

Aki nem csak beszél hozzám, hanem meghall?

Aki észreveszi, hogy nem vagyok jól,

még akkor is, ha nem mondom ki?

Furcsa érzés ráébredni,hogy akiktől azt várnád, hogy maradjanak a legsötétebb napjaidon,néha még azt sem kérdezik meg: „rendben vagy?”

És végül mindig én nyugtatom meg magam:

rendben van.

Talán nekem kell mindig értenem.

Nekem kell türelmesnek lennem.

Nekem kell erősebbnek lennem.

Megtanultam nem várni túl sokat.

Megtanultam egyedül összeszedni magam.

Megtanultam csendben elviselni a káoszt a fejemben,

anélkül, hogy bárki észrevenné.

Mindig másokat próbáltam megmenteni.

De amikor én nem vagyok jól,

valószínűleg nekem kell megmentenem magam.

És talán ez az, ami a legjobban fáj...