#csend

szavak nélkül is lüktet a fejemben,

mint egy túl feszesre húzott húr,

ami bármelyik pillanatban elszakadhat.

Elvárások nőnek minden sarokban,

arcokra írva, kimondatlanul,

kérdések, amik mögött válaszok várnak,

de én csak hallgatni tudok.

A kapcsolatok is súlyokká lesznek néha,

finom, láthatatlan kötelek,

amik egyszerre tartanak és fojtogatnak,

és nem tudom, melyiknek higgyek.

Ezért elbújok.

A csendben nincs ítélet,

csak a saját légzésem visszhangja,

és egy kis béke, ami nem kér semmit.

Mégis félek.

Mert minden csenddel távolabb sodródom,

és nem tudom, visszatalálok-e még

oda, ahol mások vannak.

Néhányan még keresnek.

Egy üzenet, egy hívás, egy név a kijelzőn —

és ettől hirtelen súlya lesz a létezésemnek.

Hálás vagyok.

De a szavak elakadnak bennem,

mint egy bezárt ajtó mögötti kiáltás,

amit senki sem hall.

És ott állok két világ között:

a csend, ami megnyugtat,

és az emberek, akik fontosak —

Otthon nem lehetett hibázni.

majd lenyugszik szívem.

Engedd el a fejem,

táncoltasd meg testem.

Szívem a számon,

számon az eszem.

Testem az álmom,

lelkem a halálom.

Fényem az árnyék,

árnyékom a létem.

Álmom a holnap,