#feledhetetlen

Két korty kávé között villant össze tekintetünk, oly egyszerűen, mégis váratlanul, ahogy belecsöppentünk egymás életébe egy hétfő erejéig

A kád nem volt a legnagyobb, de pont elég volt ahhoz, hogy elférjünk benne. Vele fürdeni mindig mókásabb, olyankor csak mi vagyunk. Nem zargat senki és ilyenkor szoktuk a legnagyobbakat és a legőszintébbeket nevetni.

- Ugye tudod, hogy meg kell mosnod a hátam? - néztem rá mosolyogva miközben ujjaim a kád szélén támaszkodó kezét járták be szép lassan.

- Persze, hogy megmosom - mondta úgy, mintha ez a világ legnyilvánvalóbb dolga lett volna. Az ő másik keze pedig a vállamat simította végig, szinte táncolt rajta.

Szórakozottan, fejemet rázva vettem kezembe a tusfürdőt, majd elkezdtem megmosakodni. Szememmel néha-néha rápillantottam. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal.

A nap már épp eltűnőben volt. Rózsaszínre és narancssárgára festette az eget, mintha csak egy egyszerű vászon lenne. Pár kósza sugár azonban bevilágított a fürdőszoba tetőablakán, körbe ölelték az arcát.

Meg akartam fordulni, hogy betartsa az ígéretét és megmossa a hátam, azonban ő finoman elkapta a kezem, mire meglepetten pillantottam rá.

- Mi az? - néztem szemébe, de egy szót sem szólt, csak lassan elmosolyodott. - Hé, mi aaz? - nevettem el magam de ő csak nézett tovább mélyen a szemembe, ezzel természetesen teljes mértékben zavarba hozva engem - naa, csak meg akartam fordulni, hogy megmosd a hátam - vontam vállat, de nem hagyta abba az eddigi tevékenységét.

Feladva államat a kezemben megtámasztva próbáltam tartani a szemkontaktust, de csak folyamatos nyüszögések közepette elkaptam a szemem. Nem erősségem a szemkontaktust tartása, úgy alapból sem. Hát ha még ő így néz rám...

- Tényleg nem fogsz megszólalni? - sóhajtottam mosolyogva, közben éreztem, hogy az arcom teljesen elvörösödik - csak áruld el mit nézel - nevettem zavaromban, mire kisvártatva szép lassan közelebb húzódott, majd mélyen a szemembe nézett.

- Egy igazi kincset - suttogta őszinte ámulattal a hangjába, mire hirtelen megszólalni sem tudtam és könnyek gyűltek a szemembe.

Ez a jelenet sokszor eszembejut azóta, mert számomra tökéletes volt. A nap fénye, a víz langyos simogatása. És te.

Most itt ülök és erre gondolok. Túl vagyunk egy nagy vitán, talán a legnagyobbon, amivel eddig valaha szembe kellett néznünk. Néha, ha két ember együtt van változni kell és alkalmazkodni a másikhoz. Csiszolódni.

Itt ülök és mindezek után őszintén hiszem, hogy jól vagyok. Hogy jól vagyunk.

Itt ülök és rád gondolok, arra, hogy te teszel erőssé.

Arra, hogy te teszel méltóvá...

Eleinte ha felém pillantottál, csak a kötelességem miatt álltam fel a székből és sétáltam oda hozzád, s hallgattam furcsa kiejtésed, ahogy magyaráztál a látottakról, aztán már szinte ragadott magával pillantásod, mint valami titkosan megbújó, halálos kór, amely egész életemre idegdúcaim közé ékeli magát és bármikor fellángolhat újból. Csak el kell gyengülnöm.

El vagyok gyengülve.

Mentsen meg e halálos korból, doktor úr!