Unbelievable

A múlt lételeme, hogy homályos és sejtelmes legyen.

Mintha savat öntöttek volna a mellkasomra.

De élvezem, hogy fáj. Hisz te magad mondtad.

Érezni ahogy a sós könnyek

Eláztatják bús arcodat

Ahogy lágyan végig pereg

Mint fűszálon a friss harmat

S mi minden fér egy apró könnycseppbe

Szerelem, halál, bánat, félelem,

Ezer és ezer dolog és gond,

Miért szívem bánatában egy dalt suttog.

Dobog egyet dobban kettőt,

Már mást se hallok,

"Csak végy mély levegőt"

Vagy inkább össze zuhanok

Mert egyszerűbb ez így

Bele süllyedni a magányba

Hagyni hogy sötétüljön szemem világa

Minden, s már vele együtt te is.

De még emlékszem rád

Ahogy fogom erős kezed

Akkor nem féltem tán

S most én mégis...

Ne! Ne menj el, mondj még rólam szépeket kérlek!

Hitesd el velem, hogy van ok miért élhetek.

Hogy fekete szívem magánya mi eddig rosszat kapott csak,

Nem pusztul el egymagába sötét árnyak ölelése alatt.

Maradj még szólj még kedveset s jót,

Segíts elfelejtenem minden bűnös béklyót.

Hogyha majd testem a szürke földbe mélyed is el,

Minden ember annyi mindenre vágyik. Akaratoskodik, hisztizik, bántalmaz másokat. Egy bizonyos pillanatig amíg el nem veszít valami fontosat. Akkor hirtelen ráébred a dolgok valós formájára, megbán dolgokat, de változást már nem hozhat.

Aztán idővel elfelejti ezt az érzést és szánalmasan ugyanazokba a hibákba esik.

És ő csak ült ott a fekete szemüvegében egy szürke napon a 75ös piros trolin. Mintha csak attól, hogy a hang a troli koszos fehér hangszóróiból bemondja a következő megállót, hirtelen ő maga is tudná, hogy hol fog végül kikötni.

Régen azthittem, hogy erre az időszakomra már önálló és határozott leszek, mindent meg tudok oldani egyedül és szert teszek sokkal több önbizalomra.

Épp egy veszekedés közben voltunk. Sírtunk, de ez jót is tett most hiszen te már nagyon, nagyon sok ideje tartottad magadban azt, ami abban a szituációban kijött rajtunk.

Nem mertelek megölelni, féltem, hogy csak rontok mindenen. Én úgy éreztem elmondtam mindent, amit ki kellett mondanom, te pedig csak csendben ültél egész végig és őszintén fogalmam sem volt mit gondolsz, viszont az az őszinte szomorúság az arcodon rémesen kínzott, főleg mivel tudtam én okoztam ezt.

De lássuk be nem voltunk boldogok egy ideje. Ez azonban nem azt jelentette, hogy mindennek vége, habár a legtöbb ember ezt így fogja fel. De én rendbe akartam hozni és tudtam, hogy te is. Ehhez azonban néha a fájdalmas őszinteség szükséges.

Egy ideje már csak csendben ültünk mindketten, mikor hirtelen arcodra kiült egy bizonyos elhatározás és azt, amit akkor a szemedben láttam sosem fogom elfelejteni.

Hirtelen közelebb rántottál magadhoz két kezed közé fogtad az arcom, ujjaid a hajamba markoltak, homlokunk összeért. Tekinteted az enyémbe fúrtad, majd szinte suttogva szólaltál meg.

- Tudod én már elképzeltem mindent. Egy közös jövőt veled és ezt nem vagyok hajlandó elengedni. - hüvelyk ujjaid az arcomra simítottak - Mondd csak kivel mással öregednék én meg mint veled? - szaggatottan felsóhajtottam, kezeimet az arcodra simítottam.