Pedig annyi mindent írnék, de egy gondolat gombolyag van a fejemben

Van valami különös varázsa annak a pillanatnak, amikor egy gyerek kézbe kapja az első igazi bicskáját. Nem holmi játékszerszámról van szó, hanem arról az éles, markolatában is súlyt hordozó tárgyról, amelyhez férfiak, nagyapák, apák és fiúk generációi kötődnek. Mintha a bicska nem is csupán egy használati eszköz lenne, hanem egyfajta beavatás, egy lépcsőfok a felnőtté válás útján. Amikor unokám megkapta az első bicskáját, óhatatlanul is visszarepültem az időben. Felidéződtek bennem a régi nyarak, amikor gyerekfejjel kunyeráltam a saját nagyapámtól egy bicskát. Az öreg mindig adott, de sosem felejtette el hozzátenni a figyelmeztetést: – Ezzel fiam úgyis elvágod a kezed! És igaza is lett. Az első adandó alkalommal, hol a csukásnál, hol használat közben, mindig megvágtam magam. Akkor bosszantott, fájt is, de ma már tudom: másképp nem is lehet megtanulni bánni egy bicskával. Az apró sebek, a vércseppek voltak a leckék ára. Minden vágás után óvatosabb lettem, minden mozdulattal ügyesebb, és lassan kialakult bennem az a tisztelet, amit egy éles szerszám iránt érezni kell. Unokám helyzete persze más. Ő már régóta segít a mamának a konyhában. Ügyesen aprítja a zöldségeket, szeletel, hámoz – mintha a konyhakés a kezéhez nőtt volna. Így számára a bicska nem egy idegen, félelmetes tárgy, hanem inkább egy új barát, amelyben megvan ugyan a veszély lehetősége, de megvan benne a játék és a szabadság ígérete is. Amikor ránézek, ahogy forgatja a frissen kapott bicskát, eszembe jutnak a saját gyerekkori próbálkozásaim. Akkoriban a bicska a világ felfedezésének eszköze volt: vele faragtunk nyársat szalonnasütéshez, botot sétához, csúzliágat játékhoz. Volt, hogy egyszerűen csak a fát hántottuk, élveztük, ahogy pattog a kéreg. A bicska a kaland, a szabadság és egy kicsit a veszély íze volt. Most pedig itt van az unokám, a saját kis történetével. Ő már más világban nő fel, de mégis látom benne azt a régi csillogást, amit én is éreztem, amikor először zártam össze és nyitottam ki a bicska pengéjét. Talán ő is meg fogja vágni magát néhányszor – mert ez elkerülhetetlen. De ha így lesz, tudom, hogy ugyanazt tanulja meg, amit én is: tisztelni a szerszámot, és megtanulni bánni vele. És ki tudja? Lehet, hogy egyszer majd ő is továbbadja ezt az élményt a saját unokájának. Egy bicska sosem csak egy darab vas és fa – egy darabka hagyomány, ami egyik kézből a másikba vándorol, történetekkel, emlékekkel, sebekkel és mosolyokkal együtt.

Nem is tudom hiszek e még egyáltalán ebben

Mintha szerelmes lennék, de nem hiszek a szerelemben érzés lenne

Nem jön senki. És mégis itt vagyok.

Az idő köröz, de nem visz el. Páncélt növesztek a múló órák ellen, nem hogy elrejtőzzem, hanem hogy megmaradjak.

Jogom van várni. Jogom van nem várni tovább. Jogom van sírni, és nevetni ugyanazzal a szívvel.

Nyitott szemmel álmodom, mert az álom nem menekülés, hanem iránytű.

Ha jössz, találsz. Ha nem, akkor is enyém a pillanat.

Az oroszlán szeme a lomb között