Nerdhood

A mai alkalommal egy rendhagyó filmet szeretnék bemutatni, ajánlani az Olvasóknak. Mostanában, időm hiánya miatt csak a nagybevételű, és jelenleg moziban játszott filmekkel foglalkoztam, de sikerült szakítanom egy kevés kis szabadidőt, és megnéztem egy alig ismert filmet, a Snowpiercer-t.

Egészen a múlt hétig nem hallottam a címét sem, illetve semmi port nem kavart a mozis szcénában, pedig e mű 2013-as megjelenésű.

Szóval megragadnám az alkalmat, hogy afféle bemutatót, ajánlót írjak a Túlélők Viadaláról.

A magyar cím nagyon valószínű, hogy a népszerű Éhezők Viadalára apellál, ám igazán semmi köze nincs egymáshoz a kettőnek, de a Snowpiercer-t hogyan is fordíthatták volna le kreatívan? Nos, igazából bárhogy, de tekintsünk el a kezdeti sikerhajhászattól.

A Snowpiercer tulajdonképpen igen komplex mozi, bár elsőre nem biztos, hogy látszik rajta. A dél-koreai-amerikai- francia-cseh kooprodukció története szerint, 17 évvel a cselekmény előtt a globális felmelegedést megakadályozva ledobnak egy biológiai, kémiai fegyvert, ami miatt valamiért az egész világ fehérbe öltözik: hó és végtelen jég lepi el a glóbuszt, ezzel teljesen ellehetetlenítve az életet rajta. Egy Wilford nevű Istenségig magasztalt fickó azonban gyerekkora óta egy gigászi csodavonatot tervezett, ami pont kapóra jött kvázi Noé bárkáját szimbolizálva, így néhány kivételes ember a szerelvényeken élhetett, ami sosem áll meg.

Főszereplőnk, Curtis (Chris Evans) a vonat hátulján utazik számos társával, a… Hm, na innen kanyarodjunk kicsit, és vonatkoztassunk el a film tényleges történetétől:

A vonat nem más, mint egy allegorikus metafora, ami a film keretét adja. A szerelvényeknek mind-mind külön funkciója van, és kialakult egy hierarchikus rend is. Aki hátul utazik, az van legalul; szegények, nincstelenek, piszkosak, de egy családként, kommunaként élnek, és segítik egymást, amiben tudják. Egyre feljebb haladva mind más funkcióval bírnak a kocsik, más és más emberekkel a fedélzetén. A vonat akár lehet az élet, a társadalom, de képviseli a politikát, gazdaságot, a törékeny globális szociális berendezkedést, szóval eléggé sok mindent, ami nem feltétlenül tiszta, vagy egyértelmű.

Nos, Curtis a hierarchia legalján éli napjait, immáron 17 éve a vonaton, és egy ideje valahonnan elölről fura üzeneteket kap, és elhatározza, hogy elfoglalják az első részeket is, és majd társaival együtt irányítják a száguldó „Földet”.

Ahogy előrébbhaladnak, rengeteg akadály kerül eléjük, és úgy nagyjából a második megtett kocsitól a film átrepül egy valóban álomszerű kaotikus „miafranc”-ba.

Ami biztos, hogy egyik készítő sem volt tisztában sem biológiai, sem fizikai, sem földrajzi ismeretekkel. Ezek hiányában rengeteg annyira, de annyira szembetűnő bakit ejtettek, amit vagy totálisan direkt raktak bele a filmbe, ezzel növelve a társadalmi lehetetleneket, vagy véletlen, de akkor az iszonyatosan lehúzná a film egészét. A legnagyobb hiba talán az, hogy mindent olyan reálisan szeretnének bemutatni, illetve ne felejtsük el, hogy a bolygó megmaradt emberisége utazik, már majdnem két évtizede megállás nélkül, és ez bizony felvet kérdéseket:

Mivel megy a vonat? Mivel fűtenek, hogy ne fagyjanak halálra? Hol vannak az állatok, amiket tenyésztenek? Hol vannak a „lakónegyedek”? Hol fürdenek? Miért csak egy „általános iskola” van, kb 10 gyerekkel? A random mindig bulizó rózsaszíntangás pasik és nők minden este ott vannak? Vagy, ha nem, akkor mikor mennek oda, hogyan, honnan maradt alkoholjuk, hol tárolják azokat, hol termelnek nagytételben zöldségeket, hol alszanak az őrök? És ez csak komolyan néhány kérdés a sok közül. Ezeket szerintem minden józanul gondolkodó néző feltenne, és a végére sem kapunk választ, így jogosan marad egy hatalmas lyuk mind a sztoriban, mind a néző lelkében.

Ám a hangulatot sikerült eltalálniuk; a sok nemzetiség, aki képviselteti magát mind egységes emberként szerepel, már amennyire a társadalmi hierarchiája engedi, de a „szegények” összetartottak, legyenek fehérek, feketék, ázsiaiak, stb. Minden szerelvénynek sajátos hangulatot adtak, egészen a komor szürkétől, a gyönyörű paradicsomos kertig változatos színekkel tarkították a nézők érzéseit is.

Nem is igazán a film történetére érdemes odafigyelni, hisz az csupán egy klisés akciófilmével vetekszik: a főszereplő még nem tudja, hogy vezető, de később rá kell eszmélnie, hogy azzá vált, s áldozatok árán, de eljut az első szerelvényig, és hip-hop vége is. De, ami mögötte van: A miértek, a hogyanok, a szereplők egymáshoz való viszonyulása, az élet mechanikája, és egyéb érdekfeszítő témák arra késztetik az embert, hogy nézze végig a filmet, annak ellenére is, hogy lesz egy-két olyan jelenet, amit annyira nem értünk az idiótasága miatt, hogy legszívesebben valamit hozzávágnánk a képernyőhöz.

No, de összegezzünk:

A Snowpiercer egy érdekes posztapokaliptikus akciófilm, aminek a szubkontextusa gondolkodásra serkenti a nézőt, annak ellenére is, hogy először talán egy baromságnak tartja magát a filmet. Érdekes témákat feszeget, de túl sokat markol. Rengeteg helyen érezhetjük, hogy sok mindent magához vesz, el akarja mondani a véleményét, de átmegy valami lázálomba, és kibogozhatatlanná válik a gondolat. A koncepció egyedi, nem minden nap látunk ilyen alkotást, egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlanám. A szereposztás olyan ’meh’, de nincs különösebb gond vele. Amerika Kapitány tehetséges, jól megy neki a szakállas Keanu Reeves imitálás, Ed Harris pedig remek, mint mindig. Tilda Swinton-nál (Narnia, Grand Budapest Hotel) pedig aligha találtak volna idegesítőbb karaktert (egyszerre pozitív és negatív értelemben), és igen meggyőzően néz ki úgy, mint népszerű humoristánk, Kőhalmi Zoltán. A látvány, ahhoz képest, hogy két éves film, elég gagyi, kimondottan csúnyák és szembetűnően bénák az effektek, de hál’Istennek nem erőltetik azokat. Ezt azonban ellensúlyozza a szerelvények atmoszférája. A Snowpiercer egyszerre gagyi akciófilm és érdekfeszítő thriller. Egy forró nyári napon pedig letudja hűteni a kedélyeket...

ÉRTÉKELÉS

Látványvilág: 10/5 Rendezés: 10/5 Sztori/Cselekmény: 10/7 Zene: 10/5 Színészi játék: 10/7

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood-facebook

Minden cikk egyben: Nerdhood-Tumblr

14 éve, hogy a Jurassic Park vadjait nélkülöznünk kellett a mozivászonról, most azonban visszatértek. Kissé megújultak, néhányuk megszelídül, vagy éppen vadabb lesz mint valaha, de az amit látni szeretnénk és elvárhatunk a folytatástól szinte garantáltan megkapjuk. Spielberg 2011-ben jelentette be a folytatást, a munkálatok azonban kissé elcsúsztak, ráadásul a rendezői széket is másnak engedte át (Colin Trevorrow). Mivel már három alkalommal láthattuk kisebb eltérésekkel gyakorlatilag ugyanazt, most valami újat kellett nyújatni, hogy kiszolgálják a nézőközönséget. Az első előzetes után jogosan várhattuk félve a filmet, mondván milyen lesz egy genetikailag módosított óriási gyilkológép, vagy éppen az idomított raptorok.

Az előre felbecsült adatok alapján nem vártak kasszasikert, de nagy tévedés történt. A film hatalmas nézőtömeget vonzott be a mozikba, annyit, hogy rekordbevételt tudhat magáénak, letaszítva ezzel a dobogó tetejéről a Harry Potter utolsó részét.

John Hammond álma végre megvalósult. A végrendeletében egyetlen örökösként megnevezett Simon Masrani, a világ nyolcadik leggazdagabb embere befejezi elődje munkálatait, Hammond elvei és tervei alapján létrehozza a Jurassic World-öt. Először látjuk a parkot kész állapotban. Teljes egészében üzemel, látogatók ezreit vonzza magához minden nap és elvileg biztonságos is. Ide érkezik egy előreláthatólag remek hétvégére testvérpárosunk Gray és Zach, hogy meglátogassák Claire nénikéjüket és egy jót mulassanak. Ő persze nem ér rá, hiszen rengeteg dolga van a park körül, így a gyerekek egy dadus segítségével fedezik fel a helyet. Persze a kisebbik testvér az igazán izgatott, bátyja pedig érdektelenül követi mindenhová.   A Park csodálatos. Lenyűgöző a látvány, szinte a moziból is a szigetre képzeljük magunkat és minden egyes attrakciót meg akarunk tekinteni. A film első fele gyakorlatilag végigvezet minket minden olyan helyen, ahova a Nublar sziget vendégei is betekintést nyernek és kijelenthető, hogy egy pillanatig sem unalmas. Az odalátogató emberek azonban nem így vélik, többet akarnak. Innen ered a balhé, amely később teljes káoszt teremt.

Dr. Henry Wu (ez egyetlen személy, aki korábbi részben is szerepelt) és csapata több állat DNS-ét felhasználva létrehoz egy új dinót, név szerint az Indomidus Rex-et. Az ötlet először kissé fura, aztán pedig nevetséges lesz, mondhatjuk, hogy na tessék más már nem jut eszükbe, pedig ez a siker egyik forrása. A közönség már unja az egyszerű őslényeket, nagyobb testű, több foggal rendelkező pusztító fenevadat akar látni. Kis gondolkodás után sokan ráébredhetünk arra, hogy ez a közönség bizony mi magunk vagyunk. Beült volna ennyi ember a moziba, ha újra a képünkbe toltak volna egy rossz helyre tévedt T-rexet pár raptorral karöltve? Valószínűleg nem. Kell az újdonság, egy kis vérfrissítés a nézőknek még ha ilyen formában is kapjuk meg.

A pusztítás persze most sem marad el, az Indomidus komoly intelligenciájának  köszönhetően átveri gondozóit és kiszökik fogságából. Mivel  születése óta bezárva nevelkedett nem látott még semmit a külvilágból. Minden ami a szeme elé kerül új számára és ragadozó mivoltjára tekintve nem hagy életben semmit ami az útjába téved. A másik rengeteg izgalmat garantáló szálat a raptorok táplálják Chris Pratt kezei alatt. Owen visszavonult tengerészgyalogosként tengeti mindennapjait ölebei közt, hogy szelíd viselkedésre nevelje őket. Kísérlete bizony remek úton halad, viszont több tényező is az útjában áll. Legnagyobb ezek közül a Vincent D'Onofrio által alakított Hoskins, az InGen egyik fejese volna. Tervei szerint a raptorokat katonai célra fogják alkalmazni, hogy levadásszák a jövő rossz-fiúit. Ez valljuk be nem más, mint egy nevetséges ötlet, viszont nagy szerepe lesz a sztoriban. A gazdi nem hagyja ezt, de menet közben figyelmét a szökött vadra kell fordítania és segítenie kell megkeresni Claire elveszett unokaöccseit, mert ugye kötelezően nekik kell eltűnni.

Ha már itt tartunk térjünk ki két főszereplőnkre, mint a film két nagy pozitívuma. Chris Pratt mindenféle elfogultság nélkül kijelenthetjük, hogy tökéletes választás volt a szerepre. Igazi tökös és belevaló srác, remek humorérzékével és nem utolsó színészi képességeivel igazi közönség-kedvenccé nőtte ki magát. Saját elmondása szerint imádja a régi Jurassic Park filmeket és komoly megtiszteltetésnek érezte, hogy megkapta a főszerepet. A lehetőséggel remekül élt, mást nem is képzelhetnénk el a helyére. Végig remekül érezte magát forgatás közben és személyiségének köszönhetően mindenki más is. Nem mehetünk el amellett, hogy a legtöbben már elkönyvelték, mint az ifjú Indiana Jones, ami nem is meglepő, hiszen a Galaxis őrzői főszerepében sokaknak megnyerte a szívét és stílusa tökéletesen passzol illik szerephez. Női hősünk Bryce Dallas Howard már kevesebb ember számára lehet ismerős, pedig kivételes tehetségű hölgyről van szó és itt is megvillantja erősségeit. Karaktere a film többi szereplőjétől eltérően szépen formálódik remekül ad hozzá minden egyes megmozdulásával, végignézhetjük, ahogy egy csak üzlettel foglalkozó nőből hogy válik gondoskodó és aggódó ember. Nem mehetünk el amellett, hogy egy magassarkúban futja végig a két órás játékidőt, ami azért elég sok problémát okozhatott volna számára, de még csak meg sem botlott. Sokan fel is emlegették, szinte már a rendező sajátos tréfájának tűnik az egész szituáció. Több jelenet kezdődik Bryce lábának kiemelésével miközben azt mondja, hogy nézzétek ebben leszek végig, bármi is történjen. A film párizsi bemutatóján maga is megemlíti, hogy igen vicces érzés volt végigvágni az erdőn keresztül egy nem éppen oda illő cipőben. Két főszereplőnk közt mint az általában lenni szokott szépen lassan kialakul a szerelem, de teljesen fölöslegesen és értelmetlenül, kettősük remekül működött volna nélküle is.

Mint az előzetesekből is kiderült már az Indomidus Rex féktelen haragját kiterjeszti az egész szigetre, aminek sokan áldozatául is esnek, azonban nem csak ezt tudhatjuk meg. Ha valaki csak egy kicsit is odafigyelt a trailerek-re szinte minden momentum cselekményét sejteni fogja és nem sok meglepetés érheti majd a moziban. Bizony nem lesz itt semmi komoly és mélyenszántó gondolatmenet, csupán egyetlen fordulatot hordoz magával a film és az se túl meglepő. Ismét megkapjuk tanulságként, hogy mi történik akkor, ha az ember Istent akar játszani egy nála hatalmasabb, ismeretlen erő felett. Nem kell itt másra számítani, csak egy jó családi kalandfilmre, teletömve CGI őslényekkel, ostoba humorral és persze a motoros Chris Pratt oldalán vágtázó hűséges raptorokkal.

A film fő célja az volt, hogy felnőjön a Jurassic Park-hoz és méltó utódként emlékezzünk rá. Többé-kevésbé sikerült is az akció, hiszen mint mondtam egy remek élmény felvezetésképpen végre a kész parkban barangolni, hogy aztán jöjjön az elkerülhetetlen. Ezután is megállja a helyét, nagy részben a remek látványnak és a hozzá tartozó pusztítás miatt. A végén viszont a folyamatosan jelen lévő dínó-ember kapcsolat átesik a ló túloldalára és így elég fura szájízzel nézhetjük a finálét, de nem mehetünk el amellett, hogy valami elképesztő vagány dolog alakult ki akármekkora baromság is. Kiemelendő dolog az elődhöz való hűség, ami tárgyakban vagy adott helyszínekben jelenik meg, esetleg tragédiaként hozzák szóba. Az első rész királya is helyet érdemelt magának, hiszen a szigeten maradt T-rex hiába lett öregebb, megköveteli régi tekintélyét és szerepe sem lesz elhanyagolható. A régi fanatikusokat ez teljesen nosztalgikus hangulatba hozza, hiszen elképesztő mennyire szemünk elé kerülhet egy kis tárgy jóvoltából egy egész jelenet a régi moziból. A Jurassic World tehát minden hibája ellenére egy remek szórakozás lett és valószínű, hogy várható a folytatás. Chris Pratt elmondása szerint több részhez írt alá és a filmben is maradt egy befejezetlen szál, ami megindokol még legalább egy Jurassic epizódot.

Colin Trevorrow rendező jó munkát végzett és mondhatjuk, hogy jó filmek fognak még születni a kezei alatt, hiszen mostani alkotása ha nem is ütötte meg a 93-as nagytestvér szintjét, mégis mérföldekkel lekörözte az Elveszett Világot és a harmadik epizódot. A zenei aláfestés is príma , John Williams hiánya nem okozott problémát, Michael Giacchino remekül használta fel a régi témákat, hogy saját ötleteivel felfrissítse őket. Ezek után biztosan sokaknak megjött a kedve egy jó mozizáshoz és ha egy jót akarunk szórakozni, s kicsit kikapcsolni akkor a Jurassic World remek választás lesz hozzá.

Látványvilág: 10/10 Rendezés: 10/7 Sztori/Cselekmény: 10/5 Zene: 10/8 Színészi játék: 10/9

Írta: mecger

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

A 80-as évek egyik legmeghatározóbb műve a Mad Max trilógia (legalábbis egyértelműen helyet foglal minden idők legjobb akciófilmjei közt). Egy posztapokaliptikus világ az ausztrál sivatag közepén saját fehér lovagjával igazi kultuszt teremtett. Ezt a sikert akarta tovább vinni magával George Miller a filmek eredeti rendezője. A Harag Útja kissé eltér elődjeitől, de mégis hűséges marad hozzájuk a maga módján.

Max már nem harcol semmiért, kizárólag saját nyugalmát keresi. Családját egy kegyetlen banda öli meg, ezután csak a reménytelenségbe menekül. Rendőri múltja már egyáltalán nem számít, senkit sem akar megvédeni. Hallucinációk és rossz emlékek gyötrik, úgy érzi cserben hagyta szeretteit, sokszor maga sem tudja mindig mi játszódik le a fejében. Remete életmódja azonban hamar megszűnik, hiszen a Hadfiúk fogságába kerül, mint "hasznosítható anyag". 

Halhatlan Joe a Hadiúk ura és parancsolója, ki majd főgonoszunkat alakítja, akit egyébként Hugh Keays-Byrne játszik, ki az első Mad Max filmben Toecutter-t keltette életre. Joe népe éhezik és szomjazik, terrorban tartja őket, mivel ő kezelheti egyedül az életadó víz “gombját”. A nép a megtörtség ellenére is istenként kezeli Joe-t. Történetünk kezdetén expedíciót indít, hogy feltöltsék városa fegyver és üzemanyag készleteit. A “túra” Vezetője Imperator Furiosa (Charlize Theron) azonban más tervel áll elő, miszerint Joe titokzatos, ám annál fontosabb csomagját inkább nem a megbeszélt cél felé viszi, hanem megkezdi keresztesháborúját, és új irányba halad a roppant hadigéppel, ami egy több - tíz tonna fémkolosszus kamion.

Max egy sikertelen szökési kísérlet után Nux, egy gyengélkedő hadfiú vérzsákjává válik, amit később majd el is magyaráz nekünk a film, amitől még egy remek pluszt hozzáad a kerek egészhez. Furiosa szökésére hamar fény derül,így egyből üldözőbe is veszi mindenki aki csak bevethető. Hamarosan egész sereg gyűlik össze és megkezdődik a véget nem érő akció, kitör az országúti háború. Minden robban, s mindenki mindenkit üldözve a Valhallába kíván jutni, miközben szétlövik és gyorsulják egymást, hogy elkaphassák a renegát Furiosát. 

A 80-as évek receptje alapján a film történet szempontjából pofon egyszerű, nem rejt fordulatokat, nem fog meglepetés érni, csupán egy akcióorgia, de annak tökéletes. És mégis minden pillanat önmagáért beszél, és az alkalmankénti egysorosok is nagyobbat ütnek, mint hét Halálos Iramban epizód. 

Talán az egyik legfontosabb eleme az út menti végtelennek tűnő harcnak, hogy minden igazi (na jó, majdnem minden). A járművek valóban megépültek, minden robbanás megtörténik, az emberek valóban a kocsik tetején ugrálnak és a lángot okádó elektromos gitár is szintén működő mechanikát rejt magában. A CGi minimális használata rengeteget tesz hozzá, sokszor teljesen átélhető a posztapokaliptikus vesszőfutás. Ilyen jelenetekből márpedig nem lesz hiány, sőt levegőt alig lehet venni két adrenalinnal átitatott akció közt. 

Szót érdemel a film emocionális szála is, hiszen karaktereink rengeteg érzelemmel vannak felruházva. Mindenkinek megvan a maga célja és története, amik mind tökéletesen megadják a sztori alapját és mindig ott lapulnak a háttérbe, hogy a legjobb alkalommal törjenek elő, művészi tökéletességgel játszva a nézők érzelmeivel.

Miller színészgárdájára sem lehet panasz, nagyszerű munkát végeztek karaktereik megformálásával. Történetünk igazi főszereplője Furiosa bámulatos, határozott és erős jellem, viszont soha nem tudunk elmenni mellette, hogy egy gondoskodó, ám igazán “tökös” nőről van szó. Emellett sokszor előtérbe kerül a szexizmus, mint kortárs és örök probléma az emberi társadalomban. A nőiség szerepe a férfiak által uralt világban rengeteg témát és kérdést vet föl, amire a film is keresi a választ. A női mellékszereplőket kezdetben iszonyatos negatív töltettel ruházza fel a cselekmény, később viszont igazán erős, karakán, sokszor a férfiaknál is milliószor határozottabbakká, vagy cselekvőbbekké válnak.

Tom Hardy (Max) a hallgatag kemény fickó, így nem is találhattak volna hozzá illőbb karaktert. Határozott, de sokszor szabad utat enged gyengeségeinek, kifejezetten csendes, de ha kinyitja a száját, szavai komoly súllyal bírnak. 

Nux (Nicholas Hoult) sokak kedvenc karakterévé nőtte ki magát, nem hiába. Egy elnyomott hadfiú, aki új érzéseket fedez fel magában a háború során és eszerint formálódik karaktere is.

A Mad Max egyértelműen az utóbbi idők legjobb akciómozija, trónfosztásról bátran kijelenthetjük szó se lesz egy ideig. Az, hogy egy ilyen egyszerű film ennyi mondanivalót hordoz magával teljesen egyedi. Mel Gibson büszke lehet, hogy karriere egyik legnagyobb sikerét ilyen profi továbbvitték a következő generáció számára. Akármennyire is töri az ember a fejét, bizony kevés negatívumot lehet felmutatni, de nem is érdemes ezzel foglalkozni. A harag útja egy csodálatos építmény, ahol mindig egyes építőelem megtalálta a tökéletes helyét, és ez így van rendben. Egy újabb korszakalkotó mű lett ez, melyet mindenkinek látni kell.

ÉRTÉKELÉS

Látványvilág: 10/10 Rendezés: 10/9 Sztori/Cselekmény: 10/8 Zene: 10/8 Színészi játék: 10/8

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

Az emberek fantáziáját mindig is birizgálta a tudatos robot víziója; Jó pár évtizede már megjelentek a különböző fémalkatrészekből összeszerelt gépek, akik legalább úgy gondolkodtak, mint egy ember, vagy még jobban is. Ám érzések terén hadilábon állnak, hiszen az érzelmek, emóciók száz százalékban emberi tulajdonság. Ez tesz minket különbbé az állatoknál, emiatt hozunk sorsfordító döntéseket, emiatt lehetünk szerelmesek, de ugyanígy az érzelmek tehetnek arról, ha mérgesek vagyunk, vagy éppen csak aggódunk az iskola/munkahely miatt. Ezek megfoghatatlan dolgok, egyszerűen csak érezzük ezt, az agyunk mérhetetlen komplexitása miatt. Viszont erre egy mechanikus gépezet nem képes. Egy robot “agya” csak és kizárólag logikai és matematikai számításokon alapuló döntéseket hozhat. Tanulhat, viselkedhet úgy, mint egy ember, de azzá nem válhat soha, még akkor sem, ha tökéletesen úgy néz ki, úgy beszél, és úgy is gondolkozik. 

Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat az év egyik meglepetésfilmje, az Ex Machina. 

Őszintén már a címe megfogott: ennyiből nem szoktam soha messzemenő következtetéseket levonni, de egy robotos film, aminek ilyen címe van, valamit már sugall. Már ott lebegett a kérdés, hogy az ember játszhat-e Istent? Van-e joga hozzá? És vállal-e elég felelősséget tetteiért?

A történet nem világmegváltó, de egyszerűsége miatt lesz majd időnk odafigyelni szereplőinkre. Caleb-et, az eszes programozót kiválasztják egy játék keretein belül, hogy eltölthet egy hetet a csöppet “őrült-tudós”, milliárdos internetcéggel rendelkező főnökénél, Nathan-nél. Az ő célja az, hogy Caleb tesztelje le készülő Mesterséges Intelligenciáját egy Turing-teszttel, de úgy, hogy szemtől szemben beszélhet a robottal.

A film során számos kérdés felmerül az MI-vel kapcsolatban, de mindinkább az érzelmi téma a fő irányvonal. Vajon megtanulhat-e egy matematikai egyenletekből gondolkodó gép tudatos érzelmeket kimutatni úgy, hogy arról tudja, hogy érzelmek?

Nehéz, filozófiai kérdés, és nem egyértelmű a válasz a mű végén sem. 

A három főszereplő teszi a dolgát, pont annyit nyújtanak, amit elvárunk tőlük. Caleb a lenyűgözött programozó, aki kicsit félénk, óvatos, Nathan az enyhén disszociatív lángelme, kinek számos rigolyája van, magányos, de nem gonosz és Ava a tudatosan gondolkozó Mesterséges Intelligencia, aki... nos, akiről képtelenség megállapítani bármit is, és épp ettől lesz remek Alicia Vikander alakítása.

Összegezve az Ex Machina egy nagyon érdekes témákat boncolgató sci-fi dráma, aminek cselekményét a három szereplő közötti dialógok visznek előre, és megpróbálja bemutatni az ember tökéletes tökéletlenségét és elképzeli egy robot jellemfejlődését, tanulásra való készségét. Látványra nem egy Ultron Korát kell elképzelni, hisz nem ez a célja, de minden a helyén van. A minimalista modern bútorzatú “erődtől” kezdve Ava kialakításáig jól néz ki az egész. Mindenkinek tudom ajánlani, aki éppen “filózós” kedvében van, és szereti a zsánert. Nem lesz könnyen emészthető, de mindenképpen megér egy próbát, lesz min töprengeni a következő napokban.

ÉRTÉKELÉS

Látványvilág: 10/7 Rendezés: 10/8 Sztori/Cselekmény: 10/9 Zene: 10/7 Színészi játék: 10/7

Írta: Cj

Ha tetszett a cikk, látogass el Facebook oldalunkra: Nerdhood

Az utóbbi időben újra elővettem könyveimet, leporoltam, és bőszen nekiálltam olvasni. Fogalmam sincs, hogy miért hagytam abba annak idején a rendszeres olvasást (köszi Internet!!!), de bánom, hogy oly sok csodás élményt kihagytam emiatt. Most minden erőmmel a pótláson vagyok, és miért is ne írhatnék néhány érdekes regényből kis beszámolót, ajánlót -ha úgy tetszik. Természetesen még mindig nem kritikáról beszélünk, hisz hol vagyok én egy kritikustól? Személyes élményeimen alapuló véleményekkel tűzdelt objektív tényeket halmozok fel. Mindenkinek mást jelenthet egy-egy üzenet, de hangsúlyozom, hogy ez most javarészt az én szemszögemből történik.

A Leviatán Ébredése az első kötete a Térség trilógiának (trilógia, meg a fenéket, az írók már az ötödik könyvet adták ki, de itthon még csak három rész van lefordítva), mely kiváló, de cseppet sem könnyed bevezetője az írok által megálmodott univerzumba. James S. A. Corey álnéven, ketten vetették papírra a történéseket, melyhez még maga George R.R. Martin is asszisztált (Trónok Harca sorozat írója). A “cseppet sem könnyed” részt had fejtsem ki jobban:

A sci-fit, mint műfajt szeretem két alfajba sorolni, talán így egyszerűbb lehet a megértése, miről szeretnék beszélni:

Az első az olyan sci-fi, mely elénk tárja végtelen univerzumát és nem közöl részleteket a mikéntekről és hogyanokról. Az űrhajók repülnek, az idegen űrlények természetesen jelennek meg, s mechanikailag vajmi keveset tudunk meg az egyes intersztelláris hajtóművek bensőséges tervrajzából. Ilyen, csak, hogy példát is mondjak, a Csillagok Háborúja, hiszen az űrben hangos csatákat vívnak egymással különféle külalakú hajók, mindenféle fajú lényekkel a “volán” mögött. Ám arról senki se mond semmit, milyen elven működik a térugrás, és az “elképzelhetetlen sebesség”. Ezzel semmi baj sincsen, hiszen így az akciódús jelenetek nem vesznek semmissé, az élmény sokkal hatásosabb és kifejezőbb. 

A második alfaj pedig ennek tökéletes ellentettje, mely bemutat nekünk minden apró részletet, és sokszor szeretne tudományos maradni. Nos, ez az egyik leghíresebb sci-fi író, -Stanislaw Lem- esetében, a tudomány is fantasztikum marad, hiszen a tudomány nem tartott még ott, ahol mostanság, és csak elképzelések akadtak az űrutazás rejtelmeiről. A 60-as években, még a Holdra szállás előtt készültek ilyen művek, amik kimondottan a fantáziára hagyatkoztak, elvétve már ismert fizikai, kémiai tulajdonságokkal. (Mindenesetre számos könyve mai napig létjogosultságot élvezhet és nagyon is aktuálisak tudnak lenni) Lem igyekszik elmagyarázni sokszor a dolgokat, de mindinkább túlmagyarázza azokat, ám ezeknek nem sok a tényleges alapja.

E művek minden apró működésbeli, fizikai tulajdonságot leírnak, megmutatnak, elmagyaráznak, még ha ezek sokszor száraz és laikus szemeknek/füleknek értelmezhetetlennek is tűnhetnek. Ebben a csoportban található a Leviatán Ébredése is, amely a sztori szempontjából is elengedhetetlenül különórákat tart nekünk asztrofizikából és csillagászatból. 

A történet szerint az emberiség már eljutott különböző bolygókra, kisbolygókra, ahol gazdasági, vagy politikai lakosságot hoztak létre. Az űrutazás már nem jövőkép, hanem mindennapi bevett szokás. Az emberek több anyától és apától származnak, és a különböző bolygókon az alkalmazkodás miatt fizikumuk és etnikumuk eltérő, de ezáltal rendkívül sokszínűek is. A Föld és a Mars között örökös feszültség van, ami akár egy remek párhuzam is lehetne a mai társadalmi problémákra nézve. 

Egyik főszereplőnk, Miller nyomozó új “küldetést” kap, miszerint egy hiper-gazdag vállalkozó lányát meg kell találnia, de hamar rájön, hogy hatalmas fába vágta fejszéjét, és messze túlmutat egy egyszerű nyomozáson a helyzet. Hamarosan összetalálkozik a hirtelen kapitány-helyettesből kapitánnyá váló Jim Holden-nel, akivel közösen próbálnak utánajárni ki-ki saját ügyének, de rájönnek, hogy a szálak összefutnak és a történelem talán legnagyobb problémájával kell szembenézniük.

A Térség első kötete remek bevezető a világba. A csavaros politikai és társadalmi kérdések igazi drámát képesek fakasztani az űroperában, de bőven akad majd akció-”jelenet” is, illetve a karakterek közötti bravúros dialógusok hadai. 

A karakterek nagyon jól vannak kidolgozva: észrevehető mindegyikük között a folytonos feszültség, illetve a bolygóbeli különbségek. A beszédük, a nyelvezetük, a megjelenésük, ésatöbbi. Holden legénységét ezek a különbségek nem érdeklik, igazi barátok, akik mindenben kitartanak egymás mellett, de elkerülhetetlen néha az összetűzés, ami szintén igazán emberivé teszi a karaktereket. 

Minden leírás igen részletes, nem feltétlenül lefekvés előtti olvasmány, sokszor közepesen nehezen lehet olvasni, éppen a részletgazdagság miatt. Olykor hosszú sorokon keresztül ecsetelik az írók a különböző mechanikai tulajdonságokat, fizikai magyarázatokat, ami egyáltalán nem baj, de mégis a megértése nem feltétlenül adódik magától. 

Mindent egybevetve a Leviatán Ébredése egy hangulatos bevezető könyv a Térség univerzumába, ami lendületes, igazi karakterekkel teletűzdelt sokszor politikai harcokkal egybegyúrt űr-dráma. 

Mindenképpen tizennyolcat betöltött korosztálynak ajánlom, mert a leírások sokszor nyersek, illetve a káromkodások legalább olyan gyakoriak lesznek, mint utánégetés után bekövetkező sokszoros g-hatást gyakorló ízületi és izombéli fájdalmak. Sci-fi rajongók imádni fogják, aki meg még nem rajongó, de szereti a fent említett zsánert, annak mindenképpen megér egy misét.

A Térségből sorozat is készül, egyelőre csak az előzetesét osztották meg velünk (januárban), és bővebb információnk még nincsen a dologról. Remélem, minél hamarabb többet megtudunk a megjelenésről.

SZERK.: A Térségnek (The Expanse) youtube csatornája is van, amin azért valamivel több infó, videó található.

LINK

Írta: Cj

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

A nyakunkon van lassan a Hannibal sorozat harmadik évada, ezért úgy éreztem itt az idő írni neki egy ajánlót. 

Emlékszem, kissrác koromban nem nézhettem egy Hannibal filmet sem, mert túl durva és erőszakos. Ezek az emlékképek maradtak meg bennem, mikor idősebb fejjel megnéztem a tetralógiát (többször is). Nemrégiben ismét újranéztem e filmeket, és a jellemző 90-es évekbeli jellegzetességek mellett a mai napig megállja a helyét, például a Bárányok Hallgatnak. Persze a Hannibal és a Vörös Sárkány már az új milleniumban készültek el, de kisebb hibák mellett mai napig ikonikus filmeknek számítanak, afféle alapműveknek. A Hannibal Ébredése már kilógott a sorból, mert megkerülve az alaptrilógiát, a főhős sorozatgyilkos élettörténetét mesélte el, ami itt-ott kiverte a biztosítékot a kritikusokból, de egyébként nézhető, sőt kifejezetten jó film lett az is. Sir Anthony Hopkins pedig, nos egy zseni, nem is kell firtatni.

Fenntartásaim voltak a teljesen újragondolt sorozattal kapcsolatban, mert nem tudtam, illetve nem akartam elrugaszkodni az eredeti történetektől. Féltem, hogy majd nagyon kivágja nálam a biztosítékot egy “kutyulék”. Szerencsére nem így történt, már az első epizóddal megfogott a széria, pedig engem nagyon nehéz meggyőzni már az első résszel.

A sztoriba bele sem kezdek, egyáltalán. Annyira körmönfont és változatosan csavaros minden epizód, hogy kár lenne bármivel elrontani ezt az élményt. Főhőseink Will Graham (Hugh Dancy), szociálzavaros bűnügyi profilozó, ki főnöke (Laurence Fishburne - Jack Crawford) kvázi utasítására a fiatal és eszméletlenül tehetséges Hannibal Lecter (Mads Mikkelsen) pszichiáter terápiájára jár. Közösen próbálnak különböző ügyeket megoldani, de a belső feszültségek és karakterek közötti eszméletlen jellemváltozások majd nagyobb fajsúllyal rendelkeznek: ezek viszik majd előre az erős történeti szálat.

A párbeszédek pazarul meg vannak írva, mindenkinek van motivációja, erőssége, gyengesége, és erre - pszichológiai thriller révén - rá is mutatnak majd sokszor. Élő emberek kommunikálnak egymással, nem keltik üres báb hatását, vannak érzéseik, amiket képesek kimutatni. Gazdag szimbólumvilággal rendelkezik a sorozat, melyeket azonnal lehet nem is értünk meg, de ha eleget gondolkozunk, akkor bizonyosan lesz ötletünk, ha mégsem, akkor meg kiguglizzuk az egyes jelek szimbolikai jelentését. 

A zenék, hangok is egyediek. Sokszor csak dob-cin kombinációt kapunk, melyek roppant kifejezőek, hangulatkorbácsolásban pedig egyenesen letaglózó. Hannibal rajongása a komolyzene iránt is helyet kap, többféle tételek keretein belül, de a már-már beteges elnyújtott taktusok is sajátos hangulattal ruházzák fel a gondolkodásra serkentő sorozat jeleneteit. 

Látványra nagyon naturalista, és megmeri mutatni, amit más nem. Többnyire rituális gyilkosságok után nyomoznak főhőseink, így a pszichopata elmék rejtekeibe is betekintést nyerünk, amihez kétségkívül “kötelező” a nyers képi világ. 

ÖSSZEGEZZÜNK

A Hannibal sorozat meglepően jóra sikerült. Mindig meg tudott lepni, újabbnál újabb fordulatok tarkítják az amúgy sem unalmas textúráját a szériának. A színészek kimondottan jól alakítanak, nem érzem úgy, mintha csak úgy felmondanák a szövegeiket, hanem igenis érzéseket ölnek bele minden mondatukba, vagy ha a narratíva úgy kívánja, rezdülésmentes arccal játszák el ráeső részüket. Zenére, látványra sem hagy kívánni valót maga után, remekül keveri a klasszikus karaktereket, és jól eleveníti meg a Hannibalt körülölelő pátoszt. 

Csak olyanoknak ajánlom, akik bírják gyomorral, mert kelleni fog az erős idegzet, és akik szeretnek elgondolkodni az élet kérdésein, érdeklik az agy különös rejtelmei, a különböző elmék sajátos gondolkodásai.

Írta: Cj

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

Fogalmam sincs mire számítottam, mikor megnéztem eme alkotást. Az előzetesből már lehetett tudni, hogy nem lesz valami “agyameldobomszerteszét” mozi, de optimistán ültem le a Jupiter Felemelkedése című sci-fi, kaland, akció, romantikus kitudja mihez.

Első benyomásra olyan érzés volt, mintha a trailer-t néztem volna két órán keresztül. Lényegében nem történik benne semmi, a cselekményt nem vezérli előre semmi, a színészek meg... jaj, inkább menjünk sorba.

A CSELEKMÉNY

A Jupiter Felemelkedése (Jupiter Ascending) tulajdonképpen egy sztereotíp orosz lányról szól (Mila Kunis), akit valamiért az apja Jupiter-nek nevezett el, mert szerette a csillagokat, és bolygókat. Ez jó, de hogy semmi szerepe nem lesz a továbbiakban, az is biztos, de valamiért annyira fontosnak tartották az első 10 percet a filmben, hogy azt hinné az ember, majd ebből lesz a nagy csavar, ám ez elmarad. Jupiter éjjel-nappal WC-t takarít orosz bevándorló kis családjával Chicago-ban, és... ennyi. Természetesen nem szereti az életét, unalmas, átlagos lány, akinek ráadásul még pasiügyileg sincsenek sikerei. 

Aztán snitt és random bolygó. Három testvér civakodását láthatjuk, akik birtokolnak bolygókat, de a Föld, az értékes. Valami aratásról beszélnek, de hogy ez egyáltalán miért jó, és kinek jó, nem tudja senki sem (lehet én vesztettem el az érdeklődésemet túl korán, és nem figyeltem). Kiderül, hogy Jupiter iszonyatosan fontos, mert olyan génállománnyal rendelkezik, amivel aztán senki sem, és ő valójában a három testvér anyja, csak reinkarnálódva. (Akkor miért akarja majd feleségül venni őt az egyik testvér... fúj) Üldözik őt a...tulajdonképpen mindenki, és egyedül Channing Tatum fogja védelmezni őt, mert hűséges, mint egy kutya. Tulajdonképpen javarészt kutya, amit összegányoltak különböző génmódosításokkal és ember lett belőle. Jupiter már az elején királynő lesz, de ez kb senkit sem érdekel, aztán random jelenetek sokasága után vége is a filmnek. Közben persze történnek dolgok, de abszolút nem érdemes figyelni, mert tudni fogjuk majdnem szó szerint mi fog történni, kivel és hogyan. Persze látványos a film, de a mostani moziknál ez már nem bónusz és nem kiemelendő tétel.

A SZÍNÉSZEK

Most jön a film feketelevese, mert eddig jóindulatú voltam, mert lehet rossz filmből jobbat kihozni, ha esetleg a színészi munka javít rajta. Itt sajnos ellenkezője történt, hiszen az amúgy is átlagon aluli filmben a színészkedés még rosszabb volt, mint a történet maga.

Kezdjük magával a főszereplő kisasszonnyal, Mila Kunis-szal. Bármennyire is azt akarja lassacskán Hollywood, hogy fogadjuk el őt, mint sztárszínésznő, nem fog menni. Family Guy-ban remek szinkront ad Meg-nek, de ennyi. Sajnos legalább annyira tehetséges színész, mint a CGI reptilián lények a filmben. Már a többi alkotásban sem volt szimpatikus, amiben szerepelt; kicsit olyan érzés őt nézni, mintha egy négyéves gyermeket beraknának a parlamenti közgyűlésbe, hogy vezényeljen le egy szavazást. Mellékszereplőnek talán elment volna, de így sajnos főszerepben nem hozta az érzést.

Channing Tatum a következő, kiről meg kell emlékeznünk: Igazán komolyan mondom, hogy kedvelem ezt a színész urat. Legtöbb filmjében pazarul játszik, van tehetsége, és most nem a Jump Street-ekről beszélek (ezekben is remekül alakít), hanem például a Kedves John-ról. Aztán kap egy ilyen szerepet, ahol egy hibrid lényt alakít, akinek még szárnyai is vannak/voltak, és a levegőben korcsolyázik idétlenül, és meghódítja a főszereplő csajt. Érződik, hogy próbálkozik, tényleg akarja, és jót akar kihozni a karakterből, de sajnos nem lehetett. Nem ez a film lesz az, amiben megemlékezünk Channing Tatum kivételes színésztehetségéről, és nem ez a legjobb film, amiben játszott.

Nem lenne elég hely a virtuális papíromon, ha mindenkit kiemelnék, mert tudnék legalább néhány mondatot mindegyik karakterről írni, de inkább maradjunk a nagyon főgonoszról, a Padraszarsz család középső (középső?) testvérénél, Balem-nél (Eddie Redmayne). Ő annyira gonosz, hogy felpumpált felső ajka miatt beszélni is túl badass. A félig Loki, félig az Ötödik Elemben alakító Gary Oldman-féle Zorg összekutyult maszlag sem tudott meggyőzni. A mérhetetlenül ripacs, valószínűleg különböző komplexusokkal küzdő szánni való karakter annyira felidegesített, hogy többször mentem ki pisilni, mint ahányszor ténylegesen kellett. Borzasztóan céltudatos, erős antagonistának akarták beállítani a készítők, de egy inkább infantilis, buta ösztönlény lett belőle. 

A többi karakter sem akaródzott hiteles lenni, Sean Bean-t sem értem, mi a francért kell ilyeneket elvállalni, de a többi szereplő is unottnak hat, rájátszott, ripacskodás az egész. 

Ha mégis nagyon akarok kiemelni pozitívumot, az legyen akkor a látvány. Mint feljebb említettem ez nem bónusz, de azért néha-néha jól néz ki az űr, meg a bolygók külseje. 

Ám nem bírtam elmenni a végtelen sok lopás mellett, amit a film végrehajtott. A zenék ismerős csengéseit bizony John Williams munkásságaiból harácsolták össze, de még egy-két képivilágbéli részt is Star Wars jelenetekből lopkodtak. Az egyik űrhajót vezető “pilóta” módszerét a Dűne már feltalálta hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, szóval ezt is köszönjük. Egy pillanatkép is megmaradt bennem, mikor a “szövetséges” hajó parancsnoka megáll háttal a nézőnek, körülötte konzolok, és a robbanó bolygó felé néz; ez kísértetiesen hasonlít egy Mass Effect-beli képre, amikor az Illusive Man áll hasonlóképpen. Jó, ez lehet véletlen, és nem is teljesen olyan, de azért na... nekem feltűnt. És még akadna szerintem jó néhány hasonló koppintás, ha jobban odafigyelnénk rá, de én mégegyszer biztosan nem fogom végignézni ezt a kínlódást.

ÖSSZEGEZZÜNK:

A Jupiter Felemelkedése egy ötlettelen, kicsapongó kaotikus sci-fi alkotás, aminek aligha van egyetlen eredeti ideája is. A kerettörténet gagyi, számomra nem tűnik életszerűnek, a romantikus szál egy baromság, sőt egészen undorító, ha jobban belegondolunk. A testvérek háborúja céltalan, nem motivált és elcsépelt. Látványra, zenére azért tudnék jót mondani, mert másoktól szedték el, s a színészi alakítások is felettébb gyengére sikerültek. És mi a francért licitált Mila Kunis egy teleszkópra, amit majd a végén megkap? A “miért” kérdőszó számtalanszor még felbukkanhat, de inkább békében hagyom ezt a filmet örökre.

Egészen biztosan van egy olyan réteg, akinek tetszik, de nem igazán tudom ajánlani senkinek, mert bármilyen köntösbe is csavarhatjuk, attól dögunalmas lesz az egész.

ÉRTÉKELÉS

Látványvilág/Rendezés: 10/3 Sztori/Cselekmény: 10/2 Zene: 10/4 Színészi játék: 10/2

Írta: Cj

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

Idén sem maradhatunk Assassin's Creed játék nélkül, ősszel érkezik a sorozat legújabb tagja, a Syndicate.

Pár hónapja még csak pletyka volt, néhány igen kezdetleges kép kíséretében az akkor „Victory” névre hallgató új rész, most azonban a Ubisoft lehúzta a leplet és megmutatott szinte mindent. Tudják, hogy hatalmas rajongótáboruk egy részét a Unity bukása után vissza kell csábítani. Állításaik szerint tanultak hibáikból és megtartanak mindent ami jó és dobnak mindent ami bajt hoz, hiszen az előző rész is rengeteg pozitívumot tarogat magában. Őszintén megvallva a rengeteg kezdeti probléma megoldása után a Unity egy jó játék lett.

Játszóterünk most a viktoriánus kori London lesz, az ipari forradalom idején, pontosan 1868-ban, ahol a technika rohamos fejlődése megnöveli a szakadékot a nemes emberek és a szegények között, viszályokat kirobbantva. Egy központi karakter helyett ezúttal két személyt kell átvezetnünk a történeten. Jacob Frye egy szegény család sarja többnyire az ő hátát kell majd lesnünk a küldetések közben. Evie Frye -Jacob ikertestvére-, lesz a másik általunk irányított személy. A Fiútestvér agresszívabb, sokkal forrófejűbb, míg a lány a csendes és precíz tettek híve, de így egészítik ki tökéletesen egymást. Közösen vezetik a Rooks nevű utcai bandát, kiknek célja felszámolni Londonban a korrupciót és a vele járó mocskot. Kapcsolatukról az orgyilkos rendhez egyenlőre annyit tudunk, hogy családi örökség. 

Alapjaiban változik a játékmenet. Egy új, még jobban kimunkált harcrencert kapunk, amely még az eddigieknél is sokkal lendületesebb és gyorsabb, sőt látványosabb és izgalmasabb is lesz. Fegyverarzenálunknak köszönhetően még több minden változik. Megmarad természetesen a legendás rejtett penge, de lesz pár új játékszer. Lőfegyverünk most egy igazi hatlövetű revolver lesz a gyors tüzelés érdekében. Vágóeszközként kapunk egy Kukri nevű pengét, amelyet a britt birodalom egy távoli pontjából szereztek nekünk. Ott van még a boxerünk és a botunk, ami igazából egy kard, tehát van mivel tizedelni a rosszfiúkat. Nem maradhat ki a szigonyunk se, ami elősegíti a gyorsabb közlekedést a háztetőkön. 

London nagyobb mint bármely más város eddig a sorozat történelmében és vitathatatlanul gyönyörű is, az pedig hogy mennyi kaland vár benne még nem tudhatjuk, de nagyon is ígéretesnek néz ki. Elfelejthetjük a multiplayert és a Co-op játékot, hiszen kiszedték, így jogosan várhatunk el egy szinte tökéletes egyjátékos módot.

Ezek után az Ubisoft sok embernél kiharcolt egy új esélyt, hogy a sorozat visszanyerje régi fényét, de akár azok is tehetnek egy próbát, akik már nem érzik a tüzet,vagy még nem ismerik a sorozatot szintén adjanak neki pár órát. Az Assassin's Creed október 23.-án érkezik új generációs konzolokra, illetve pc-re.

Írta: mecger

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

Huh! Nagy sóhaj, levegő kifúj.

Kaptam egy igazán remek kommentet az Ultron Kora beszámolóm alá, amitől ténylegesen megjött a kedvem kicsit jobban belemenni a filmbe, mert valóban egy igazi kibeszélős mozival állunk szemben. 

Nyilvánvaló, hogy egy Marvel rajongó mást és mást szűr le, mint egy félig-meddig laikus, mint mondjuk én. Jó, azért kissrác koromban egész nap X-Ment, meg Pókembert néztem, és a Fantasztikus Négyessel is barátkoztam, de az valószínűleg nem készített fel e végtelen univerzum rejtelmeire egyik sorozat sem.

Tervezem a Phase 2-s Marvel filmek kivesézését is, hogy teljes képet alkothassunk, és megindokolhassam nemtetszésemet velük szemben. 

Sikerült beszereznem egy-néhány Marvel képregényt, amik majd segítenek a “továbbképzésemben”, illetve nagyban folyik a SHIELD Ügynökeinek és az Agent Carter-nek a megtekintése. Ezekkel talán eltudok annyira merülni az univerzumban, hogy meg is értsem a Phase 2 - számomra félresiklott mozijait.

Most maradjunk azért az Avengers folytatásánál:

Két és fél óra épp elég a sok bunyóhoz, poénhoz, de nem elég a karakterek bemutatásához. Sőt, igen kevés. Hiányérzettel állhatunk fel székünkből, hogy “na, most ki a tököm volt ez a két új tag?” Mert annyit kapunk tőlük, hogy mutánsok (Quicksilver egyébként Magneto fia - just sayin’), és ikrek. És valóban nagyon kevés időt szánnak rájuk, aztán Quicksilver meghal. Vártam mikor élesztik fel a film utolsó fél percében, de nem került rá sor. Vagy kivágták volna a filmből? Vagy tényleg meghal? A Marvel nem szokott ilyet, nos ez nekem egy nyitott kérdés marad, amíg meg nem válaszolja valaki. Zárójeles mondatként aposztrofálnám, hogy hallottam én régebben olyat, hogy a Marvel is párhuzamos univerzumok között zajlik, aminek ugyebár teljes létjogosultsága lehet, hogy miért játsza minden évben más Pókember szerepét, meg a X-Men-ben látott Evan Peters Quicksilvert, itt meg nem, Meg ha az önálló filmekben Thor verekszik a Földön, akkor a már meglévő Bosszúállók miért nem rohannak a segítségükre? Szőrszálhasogatások ezek, és méltatlan kötözködések, de ugyan ez megtalálható a DC-nél is, szóóóvval... párhuzamos világok, dimenziók.

A többi karaktert ismerjük javarészt valamennyire, de még mindig nem tudtunk kb semmit Sólyomszemről és Fekete Özvegyről. Ezért hát kaptunk egy flashback-et Romanoff múltjából, és meglátogathattuk Sólyomszem családját is. Ezek tök jó dolgok voltak, mert foglalkoztak a többiekkel is. Alapvetően hogyan is lehetne elég idő két és fél óra bemutatni vagy 10 szereplőt. Azt csak felszínesen lehet, vagy egy-két valakit jobban, ami meg nagyon lehúzná a film balanszát. 

Vízió is hagyhat azért kérdéseket, de róla hogyan is kaphattunk volna háttérinfót, ha éppen “újszülött” volt a film végefelé. Szemünk láttára született meg - na jó, ez így elég rosszul hangzott android lévén. Egészen biztos, hogy majd a későbbiekben jobban kifejtik, nem volt rá elég idő, szét kellett verni Ultron fémarcát. Bár annyit tudunk róla, hogy Ultron szerette volna testként használni, de Thor öntudatára ébresztette, így önálló létformaként létezhet, és a Bosszú angyalai oldalára áll, mert nem ért egyet Ultron gondolkodásával. Nekszt kvestcsön: Hogy tudta felemelni Thor kalapácsát Vízió? A homlokára erősített Infinity kővel? Valószínűleg, de ez sem egyértelmű, csak jót kacagtunk, hogy simán felkapta a pörölyt, míg a többiek majd besza... beleroskadtak a próbálgatásoktól. 

Ultron... de Ultron. Hosszú évek után az első kedvenc szupergonoszom. Az Ian Mckellen által játszott Magneto volt a kedvencem, azóta nem is találtam megfelelő gonoszt (Marvel részről), egészen mostanáig (Na jó ott van Thanos) Ultron személyében. Erős, tanulékony, átvette Tony Stark cinizmusát, és egoját. Emberi érzéseket produkál, és az ő szemszögéből is láthatjuk a világot, amit el akar pusztítani. 

És akkor ott a szerelmi szál Natasha és Bruce között. Mikor? Hogy? Én pislogtam, hogy nem vettem észre? Vagy ez mikor történt? Lehet megkopott a memóriám, s azért nem emlékszem.

Ezekkel csak arra akartam rámutatni, hogy nagyon kevés ennyi karaktert bemutatni, ennyi idő alatt. Főleg, ha nincs megállás a verekedések között. 

Féltem először, hogy majd minden korosztálynak tetszelegni akar a Bosszúállók, mert igencsak elpopposodott a széria, és gondoltam, hogy mindenki kedvére akarnak majd játszani egyszerre, ami tropára vágta volna a filmet. Hál’Istennek nem így történt, mert nem éreztem fölösleges részeket, jeleneteket. Tetszett, hogy helyén álltak a képsorok, és ha csak említés szintjén is, de kitekintettek a Marvel hatalmas világába néhányszor.

Kezdetben sablonosnak találtam az “essünk egymásnak, utáljuk egymást, de a végén majd vállvetve harcoljunk a Föld megmentéséért” szcenáriót, de rájöttem, hogy ennek is oka van. Jön a Polgárháború, és a Bosszúállók mindig is széthúztak. Megannyi különböző lelkületű, érzelmű ember (vagy Isten), és nehéz összetartani egy ilyen csapatot. De Scarlett Witch rámutatott igazi valójukra, és sikerült összeugrasztania egymást, de a közös cél érdekében együtt kellett harcoljanak. Majd az Amerika Kapitány: Polgárháborúban meglátjuk mennyire sikerült ez. 

Messze a legkedvencenebbemebb (!!!!) rész az Thor szegmense volt ebben a filmben. Tuti megint pislogtam, de nem tudtam mi az a forrás és miért van ott és mire jó, ezt most felróvom a saját hibámnak, de az, hogy látomása volt egyenesen odaszegezett székhez. Egyértelmű utalás már az Infinity War-ra, ami szerintem a Marvel legjobb húzása volt/lesz. (2017 nyarán jön az első fele, 2018-ban a második)

Biztosan kihagytam még száz dolgot, de ennek fényében rakjuk össze a kirakóst, és újra összegezném Ultron Korát. 

Hosszú, de nem elég hosszú mozi a karakterekre. Minden korosztálynak megfelelt, egyaránt tudott kacarászni a 10 éves, és én is, mégsem húzta szét a közönséget. A szupergonosznak volt célja, megrögződése és eltökélt volt. A jófiúkat új szemszögből ismerhettük meg: emberek, akik úgy is viselkednek, mint az emberek, nem csak latexbe bújt ficsúrok (és ficsúrinák), akik egymondatosokkal akarnak elkápráztatni minket, hanem hús-vér emberek, érzésekkel, motivációkkal, gondolkodással, erősségekkel, gyengeségekkel. Szépen összeszedték az eddig megjelent hősöket, akik együtt harcoltak a természetesen lepukkant orosz-nyelvű kelet-európai, kék ikarusz-busszal teletűzdelt félkommunista Sokovia-ban, ami persze úgy néz ki, mint a nyócker hatványozva. Ezúton is köszi Amerika, hogy még mindig így gondoljátok, hogy ez Kelet-Európa! 

Szóval! Látványra semmi panaszunk nem lehet. Elképesztő, ahogy repkednek, bunyóznak, csapkodnak, lövöldöznek, szaladnak és huh! A francba, hát szem nem maradt szárazon. A végén, amikor együtt harcoltak a várost-a-levegőbentartó-szerkezet körül, egyszerűen nem kaptam levegőt. Effektek, hangok, zenék remekül csengtek minden jelenethez, de inkább dinamikus, harcias jellegük volt; fokozva a tesztoszteront a végletekig. Színészekkel semmi baj nem akadt: remekül összeszoktak, egyikük sem kispályás, nem ez az első filmjük, és még mindig kihangsúlyozom, hogy zöld háttér előtt iszonyat kihívás lehet a szerepeket így eljátszani. 

A stáblistás jelenet pedig... nem is mondok semmit: Thanos! 

Nem tudom rossznak titulálni a Bosszúállók második részét, nem is szeretném, egyszerűen jó volt. Egyszerű a sztori, de tartalmas, a karakterek elkezdtek bonyolódni és na: szuperhősök szupergonosszal bunyóztak.

Eljött az idő, amikor a filmkészítés olyan stádiumba ért és ér el minden film után, amiről csak álmodni merünk mi, nézők lelkes tábora. Mind a DC, mind pedig a Marvel képregényei meghatározóak (főleg az amerikaiaknak) már évtizedek óta. Ki ne ismerné Batman, vagy Superman nevét, de maradjunk a Marvel-nél, A Hulk-ot, vagy Vasembert? Így, vagy úgy láthattuk őket “újságban”, rajzfilmsorozatokban, filmekben, de valahogy nem égett a rajongó tábor ekkora lelkesedő tűzben, mint mostanában. 

Az eddigi lappangó fanok, és az újonnan jöttek is egyaránt heves türelmetlenségben élik mindennapjaikat, kérdezvén, “mikor jön már a következő film?” És jogosan! 

Régebben kifejeztem már nemtetszésemet a Marvel filmek iránt, mármint a folytatások iránt leginkább. Míg a Vasember, Thor, Amerika Kapitány első része nagyon bejött, addig folytatásaik rendesen kitérítettek a hitemből. (Direkt nem említettem a Hulk filmeket, sem a Pókembereket) 

Újra a Galaxis Őrzői hozta meg a kedvem a franchise iránt, és az első rész Bosszúállók is igencsak tetszett látványvilága miatt.

Ennek fényében nézzük meg, milyen lett a várva várt folytatás, az Ultron Kora.

Nos, a történeti szál a címből ítélve nem nehéz kitalálni - az Ultron-programról szól. Tony Stark látja, hogy a szuperhősök kezdenek megfáradni, és nem tudják mindig megmenteni a bolygót, ha veszély leselkedik rájuk, ezért Bruce Banner-rel közösen megírják Ultront, aki arra hivatott, hogy majd pajzsként védelmezze a Földet, ha külső támadás érné. Mint sejthetjük, a dolog balul sül el, és a Stark cinizmusát felvevő “egyszerű” programból hamarosan világuralomra törő szuperfémgyilkos válik, kinek célja megtisztítani a Földet a Bosszúállóktól és az emberektől is. A sztori hátterében munkálkodik erősen végre a karakterek külön-külön és egymás közötti szerepe. Idáig sokszor csak üres héjat, vagy egy sztereotípiát kaptunk, mint tessék-lássék badass szuperhős, de most érződik, hogy fordítottak időt arra is, hogy bemutassák magukat a karaktereket, hogy bizony ők is érző lények. Na, ez mondjuk elengedhetetlen is, hiszen a folytatás az Amerika Kapitány harmadik része, a Polgárháború címet viseli, melyben igencsak egymásnak fognak menni a szereplők, ami már látható lesz a Bosszúállókban is. 

A film tele lesz finomságokkal a fanok számára, easter egg-ek és persze előre vetítések, víziók a következő filmekre, amelyek gigászi történetvonalat fognak majd a vászonra eleveníteni. Ez persze mind-mind spoiler lenne, s én arra buzdítok mindenkit, hogy nézze meg minél hamarabb e filmet, mert kimondom: ez az a szuperhősös film, amire régóta vártunk!

Nem hagy unatkozni a film, nincs a tipikusan elcsépelt másfél óra felvezető, unalmas katyvasz, ami senkit se érdekel és aztán fél óra epik küzdelem, és végefőcím. Nem! A legelejétől a film utolsó jelenetéig az egymás közötti feszültség lesz az úr és a harcok. Eszméletlen látvánnyal kidolgozott verekedések, lövöldözések és az elengedhetetlen (és megszokott) humor lesznek majd a fő csapásvonalak, motívumok. A poénok jól hatnak, a stáb összeszokott színészekből áll, így azt is érezhetnénk, hogy csak egymással dumálnak, vagy impróznak; de mint tudjuk ez így nem igaz, de jó ezt hinni. 

Ultron egy remekül megformált gonosz, s örülök, hogy nem egy tinibálvány, vagy egy sztereotíp héj kapta a főellenség szerepét. Ultron annak ellenére, hogy robot, rengeteg emberi viselkedésformája van, aminek széles skáláját meg is fogja mutatni a filmben. 

Összegezzünk:

A Bosszúállók: Ultron Kora magasra tette a mércét. Az előző néhány Marvel filmmel ellentétben pozitívan csalódtam, erősen, tudatosan összerakott moziról van szó. Idén már csak az Ant-Man és a Fantasztikus Négyes újragondolása esedékes szuperhősök terén, és egyelőre nem szabadkoznék látomásokba, majd ha azokat is láttuk, mérlegelhetünk, de nagyon valószínű, hogy a bizonyos mércét nem üti majd meg e két mozi. Jövőre a rivális DC Batman V Superman-je lehetséges, hogy méltó ellenfelévé válhat majd az Avengers-nek, de nem fog a két képregény-gigász unatkozni hagyni minket, mert folyamatban jönnek majd a hatalmas csihi-puhi szuperhiró filmek. 

Visszatérve az összegzéshez a Bosszúállók karakterei helyén voltak, történet kerek, az akciódús jelenetek pedig önmagukért beszélnek. Végre megismerhetjük kisebb részletekben a “mellékszereplők” életét, hátterét is, ami valljuk be, jókora bónuszként járul hozzá az egységes egészhez.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki már látta az eddigi filmeket, mert lesznek benne rendesen utalások korábbra is, a későbbiekre is, és nem árt ismerni a szuperhősök minimális hátterét sem, hiszen ezek nélkül csak egy látványos akciófilmet látna a néző. A rajongókat megosztja eddig a mozi, de én szívesen ajánlom nekik is.

ÉRTÉKELÉS

Látványvilág/Rendezés: 10/8 Sztori/Cselekmény: 10/8 Zene: 10/7 Színészi játék: 10/8

Ha tetszett a cikk, látogass el facebook oldalunkra: Nerdhood

A többi cikk egyben: Tumblr

Na! Feszegessük a húrt, ugye Treyarch?

A játékipar “elpopposodása” miatt egyre több és több program veszi fel ugyanazt a sémát, és ismételgeti magát a végtelenségig, úgy, hogy tudják: mindenkinek a könyökén jön ki a repetatív és pofátlan játék. Ilyenkor a fejlesztők jót röhögnek, hiszen így is annyi példány kerül eladásra, hogy a fejesek a saját szigetükön koktélt szürcsölve boldogan dőlnek hátra és olvassák az utálkozó kommenteket twitteren, facebookon és minden közösségi oldalon.

Maradjunk csak a régen hőseposzként mozgó Call Of Duty univerzumában, ami mára enyhén szólva is megkopott és minden nemű kreativitást mellőző repetagyár lett. No, látszat újdonságok azért mindig akadtak, single és multi terén is, de érezhetjük, hogy ez lassan édeskevés lesz.

Nézzük, mit kínál a Black Ops harmadik epizódja a játékostársadalomnak:

1. Coop lehetőség

A kampányt 4 fős kooperatívra tervezik, melyet saját egyedileg megalkotott karakterünkkel játszhatunk

2. Fejlesztett multiplayer (mint mindig, ugyebár)

Őőőő..emlékszünk még az Advanced Warfare Exo-ruháira? Na, itt is ilyesmi lesz, csak nagyobb dinamikát ígérnek a fejlesztők, meg lehet hackelni is robotokat.

3. Customize

Saját single és multi karaktereinket variálhatjuk, magunk alkothatjuk meg, fejleszthetjük (ez jó ötlet, de Destiny?!) 

4. Örökös

A Black Ops 2-t sem felejtik el a készítők, 35 évvel később járunk az ott játszódó események után, és tán valamelyik utód Mason is felbukkan majd. (Nem lepődnék meg egy kiborg-mutáns-zombi-űr-Woods-on sem)

5. Szabadsááááááágggg

A multi nagyon nagy szabadságot ad a játékosnak karaktereit illetően. Elvileg nem lesz két egyforma karakter...

Valamit mindig próbál a CoD széria “újítani”, de ezek miatt nem kellene évente újabb játékot kiadni (Ugye, Assassin’s Creed?!), hanem várhatnának vele még 1-2 ötletbörzét, hogy később, egy ütősebb programot kapjunk kézhez. De mint fentebb említettem, az eladott példányszámok amíg nem csökkennek, addig ez a sablon marad... sajnos. 

forrás: www.gamesradar.com

Ha tetszett a cikk, katt a facebook oldalra: NERDHOOD

Többi cikk egy helyen: TUMBLR

Írta: Cj

Igaz történet alapján...

Meg a nagy francokat! Kisebb kutatómunka révén (nagyjából fél perc) megtaláltam a műsor producerének, Noah Hawley-nak egy nyilatkozatát, miszerint az egész kitalált sztori, kamu és soha nem történt semmi hasonló Minnesotában. Ez alapján mondhatjuk, hogy a Fargo rossz sorozat, hisz az elején már hazudnak nekünk? Mielőtt véleményeznénk, vessünk rá egy pillantást közelebbről.

A Fargo eredetileg egy 1996-os film, amelyben az “igaz történet” 1987-ben játszódik le. Ennek a remake-je a 2014-es szintén Fargo címet viselő, immáron tíz epizódos sorozat, mely története 2006-os eseményeket dolgoz fel, amint már említettem: nem igaz történet alapján!

Cselekmény, mint olyan alig létezik; Nagy motiváltság nincs, hiszen a sztorit nem úgy fogjuk átélni, hogy A-ból B-be miként jut el az egyébként nem dinamikus történet. Az események csak “megtörténnek”, kiszámíthatatlanul. Ha mégis valamit írni szeretnék róla, akkor emberi sorsok átalakulásáról és a belső alteregó megjelenéséről szólhat. 

Egy rejtélyes fickó (Lorne Malvo - Billy Bob Thornton) érkezik a minnesota-i Bemidji-be, mely egy falatnyi város, teljesen nyugodt emberekkel, még nyugodtabb rendőrökkel. E férfi már az elején teljesen felforgatja a kisváros hétköznapi nyugalmát, és a sorozat részről részre fokozatosan bevezet minket a belülről koránt sem higgadt és békés városkába.

A helyi rendőrök eddig csak mutatóba foglaltak helyet a városka mindennapjaiban, de tisztelték őket. Egy nyughatatlan és eltökélt rendőrnő, Molly Solverson (Allison Tolman) buzgó módon a kifakadt ügyek végére akar járni, annak ellenére is, hogy főnöke, Bill Oswalt (Bob Odenkirk) cseppet sem támogatja a nyomozást - mindinkább lustasága és nemtörődömsége miatt.

Nagyon nehéz lenne továbbiakat írni a cselekményről, hisz szervesen összefonódik a karakterek fejlődésével, és az ő tettük következményeképpen alakulnak a további szereplők és történetvonal apróbb szálaitól kezdve a monumentálisabb végkifejletig. 

Minden rész címe valami talány, vagy paradoxonra utal, ami megintcsak azt mutatja, mennyire él a sorok között megbújó metaforákkal a sorozat. 

Mostanában divat a vontatott sztorikezelés, amit kimondottan pozitív hatásként írnék fel, hiszen nem mindig jó az állandó irreleváns csihi-puhi, lövöldözés és akciójelenet. E sorozat felfokozza a néző kedvét, és amikor kell, akkor csap le. Na, akkor végleg kinyúl a néző, és fogja az állát, nehogy leessék. Lassan, biztosan haladunk előre; első pár részig nem is igazán tudjuk miről szól, de néhány szóban nem is tudnánk elmesélni másoknak mi is az, amiről ténylegesen szól a Fargo. 

Nívós szereplőgárdával büszkélkedhet a Fargo, mert megjelennek a fent említetteken kívül - Billy Bob Thornton elképesztően alakít - Tom Hanks fia, Colin Hanks, Keith Carradine, Martin Freeman, és még sokan mások, akik pazar alakításukkal örvendeztettek meg minket, nézőket. 

Néhányukat azonban kiemelném, mert nem mehetek el szó nélkül egyesek mellett:

Bob Odenkirk, aki egyébként a Better Call Saul főszereplőjét alakítja (korábban Breaking Bad-ben is játszott) itt valahogy nem jött át. Imádom a színészt, de a rendőrkapitány/nyuszi szerep nem igazán az ő stílusa. Egyszerűen nem illik a képbe. Colin Hanks-et nagyon szerettem. Határozatlan, gyáva ember beütését kelti, mégis kiáll magáért, és emberséges (a Dexterben szerepelt sorozatgyilkosként, ott “enyhén” az ellentéte annak, amit most játszott). Martin Freeman-t is amennyire szeretem, annyira gyűlöltem a Fargo-ban. A szerencsétlen fickó szerepe sosem volt idegen neki, most mégis olyan, mint aki fullba nyomta a kretént. Minden mozzanata mesterkélt, túlságosan is feltűnően balfék, szinte komikus. Nincs önálló véleménye, hétköznapi szürkeségében él, majd mikor beüt a krach akkor is ugyanolyan “jelentéktelen” marad, mint előtte.

Ahogy említettem, a többiek mindemellett zseniálisak, bár a két FBI ügynök szerepét is tudnám vitatni, mert túlságosan is komikusra sikeredtek, ami nem igazán jön ki jól, mert párszor elcseszték a felfokozott hangulatot egy-egy hülyeségükkel.

A Fargo, hogy összegezzem, egy kiváló sorozat, apró hibákkal, amik valójában nem ártanak, vagy az is lehet, csak én nem értem a jelentőségüket. Esetleg nem éreztem át az utalását, vagy a metaforát, amikor amúgyis a metaforák tengerében kell úszkáljunk. Rendezéssel, látvánnyal, zenével maximálisan meg vagyok elégedve, csak kár, hogy az elején elhitetik, miként ez egy igaz történet, pedig nem.

A második évad 1979-ben fog játszódni, mely főszereplője Molly apja lesz. Említették is az esetet az első szériában, no arról fog majd szólni a jövőre érkező folytatás.

Ha tetszett a cikk, látogass el a facebook oldalra: www.facebook.com/nerdhood

A konzolosverzió megjelenése után a hatalmas rajongótábor legnagyobb örömére március 10.-re megérkezett PC-re is az AC 3 és a Black Flag közös gyermeke, az Assassins Creed: Rouge.             

 Shay Patrick Cormack áruló. Az orgyilkos rend ellensége, egy ember aki ismeri minden módszerüket, ezáltal képes lehet akár a testvériség teljes bukását okozni. Úgy gondolja, hogy régi társai elárulták őt és csak a bosszú lebeg a szeme előtt. Célját mindenáron meg is akarja valósítani, templomos társaival együtt, akiknek minden tudását átadta.  

A sorozat legújabb helyszíne nem sokat változott, de mégis teljesen más. Ismét bejárhatóvá válik New York, azonban a hajóval való barangolás megnyitja előttünk Észak-Amerika keleti partvonalát egészen a Jeges-Tengerig. Átszelhetjük Az Appalache-hegység folyókkal átszőtt útvesztőit, hajókázhatunk Québec állam fagyos partjain, vagy akár kerülgethetjük a jéghegyeket a messzi északon jégmezőket áttörve a Morrigan nevű hatalmas árbocosunkkal. Kalandjait nem csak a testvériség teljes eltörlése nehezíti majd, hanem a 7 éves háború is. A francia sereg rendszeresen belénk fog kötni, de természetesen a végén ők húzzák a rövidebbet.

A játékmenet gyakorlatilag semmit nem változott, fogtak mindent, ami jó és próbáltak kihagyni mindent ami rossz (persze ilyen alig van). Van viszont pár újdonság, főleg a hajózás terén, ami izgalmasabbá és változatosabbá tette a csatákat. Végre az ellenség is meg tud minket csáklyázni, ezzel gyakorlatilag saját vesztüket okozva, bár a legénységet sajnos ilyenkor sokszor keményen megritkítják. Ugyanúgy tudunk kraftolni, gyűjtögetni, ezáltal nő Shay szívóssága és így lesznek erősebbek a fegyvereink is, ja és persze szépek is leszünk. A Morrigan is ugyanúgy fejleszthető a fosztogatásokból nyert nyersanyagok eladása és felhasználása által.

Kinézetre sem nyújt számunkra semmi újat a Rogue, az előző rész motorja hajtja, mintha csak egy kiegészítőt kaptunk volna a kezünkbe. A készítők célja nagyon nem is volt más. A lényeg egy jó történet elmesélése volt, létrehozni egy összekötő szálat az előző epizódok közt, hogy a közönség teljesen tisztában legyen a történések miértjével és képet kapjanak a mellékszereplők életének alakulásáról, amelybe bizony a mi kezünk is nagyban benne van. A sorozat fanatikusainak számára kész csemege lesz. Nagy szerephez jut Achilles, aki a testvériség helyi vezetője és bizony többször is szóba kerül Connor nevű fia, akit sajnos nem fogunk látni. Megjelenik Adewalé a Karibi-térség leghíresebb aszaszinja, az ő szerepes se elhanyagolható. Végül pedig itt van az öreg Haytham Kenway aki az események közepén mutatkozik meg, mint vezetőnk. Innen ered egy nagyon fontos dolog, ami új az AC világában, a templomos oldal megismerése. Árulásunk nem hiábavaló, hiszen az orgyilkosok miatt Shay egész Lisszabont a földdel tette egyenlővé. Lelkén több ezer ember élete szárad és haragjában körülményes úton elhagyja régi társait. Hamarosan rátalál a templomosokra, akik bizony ugyanúgy emberek és bizony be kell ismernünk többnyire jó emberek. Céljuk gyakorlatilag egyezik a testvériség céljával, csak a módszerek és a nézetek mások és jeelen esetben bizony a templomosok módszere a barátibb.

Na, de, mint a legtöbb játéknak ennek is vannak gyengéi. Említettem már, hogy gyakorlatilag semmi sem változott, ugyanaz a menete mindennek. Ez egy jó dolog, hiszen egy remekül bevált módszerről beszélünk, na de mégis csak hamarabb unja meg az ember. Említésre méltó továbbra az is, hogy a sztori játékideje fájóan rövid, épp hogy csak elkezded élvezni, már vége is. Úgy érzem muszáj megemlítenem, hogy számomra a legnagyobb negatívum a testvériség vezetői ellen vívott harcok. Néha annyira nevetségesen vannak kivitelezve, hogy párszor már úgy voltam vele hagyom is az egészet, mert ez csak kikészít idegileg. Ennek ellenére a Rogue egy nagyon jól sikerült darab, reméljük, hogy még sok hasonló követi, hiszen az éves Assassin's Creed adag úgy fest továbbra se fog megszűnni és csak imádkozunk, hogy az Ubisoft a lehető legtöbbet hozza ki a sorozat következő résziből.

- mecger

Ha tetszett a cikk, ugorjatok be facebook oldalunkra: www.facebook.com/nerdhood

Millió oldalon láthattuk, hallhattuk, olvashattuk a trollok igenis komoly létezését. A jelenség nagyjából két-három éve jelenhetett meg, és a digitális társadalom többnyire legalját képezik, akik hierarchikus felépítését több igazán remek és stílusos videó keretein belül volt már szerencsénk végigkacagni. A helyzet azért nem ennyire humoros. Persze fel lehet, sőt legtöbbször fel is kell úgy fogni, hogy ez nem más, mint egy elbaltázott vicc a szociológiailag “fejletlenebb” embertársaink virtuális tollából az internet végtelen felületére. 

Párszor hallhattuk a hírekbe, hogy az amúgy is némileg szellemi hátránnyal élő videózók öngyilkosak lettek a trollok miatt. Feltehetjük, miért engedték, hogy videót csináljon, ha beteg? Valószínűleg önkifejezés, ettől is jobban érezhette magát, megint másik kérdés, akkor miért osztották meg a nagy világ felé is. DE! Ami fontos de: a szétszekálások soha nem vezetnek semmire. Adhatnak célt, erőt, hogy továbblépjünk, de újabb és újabb trollok fognak feltűnni, akik csak azért alánk akarnak ásni, mert: 

- Nincs jobb dolguk

- Ittasak/tudatmódosító szerek hatása alatt mi sem kézenfekvőbb, mint neten szórakozni mások kárára

- Társadalmilag egy komplexusokkal teli élet tulajdonosai, és így élik ki teljesen összeegyeztethetetlen perverzióikat

- Ezt látták a suliban tizenévesen, és otthon is folytatják a másik hülyeségét

Legtöbbször a trollkodások álnéven, vagy név nélkül történnek, de van az a minősíthetetlen megmozdulás, ha felvállalják a nevüket, főleg, ha ismerősökről van szó. Igen! Idáig fajultunk... Ezt a “levelet” azoknak írom, akik tudnak velem azonosulni, és tudják, milyen érzés lehet ez. Minden nagy nevű (akár magyar) Youtube-os, vagy maradjunk magyar vizeken, blogger, magaziníró, játékos, akárki áldozatul esett már ennek a jelenségnek. Mindenki máshogy dolgozza fel, és másképp reagál rá. Van, akiben hetekig érik az egész és egy anyázós posztban megnyilvánul, vagy egy szellemes videó kíséretében számol be a negatív hatásokról, amiket a trollok képviselnek.

Az én terepem az írás, ez talán az egyetlen dolog, amiben jónak és tehetségesnek érzem magam, pedig kipróbáltam már jó néhány “hobbit”. Ezért éreztem azt, hogy nekem egy ilyen nyílt levélben kell beszámoljak a történésekről. Korábban is értek már trollok, azokat nagyjából meg is értem, de a vélemény és kritika formálására lehetnek jobb és kifinomultabb eszközök is, pláne 20 éves kor fölött. 

A trollokat NEM lehet kivédeni, nem lehet védekezni, csak utólag esetleg. Minden nem oda illő személyt tiltsatok le oldalatokról, töröljétek, jelentsétek, ha túl offenzív, de előre nem lehet tenni semmit sajnos. Az atrocitásokat erősen, fejeket magasba tartva kell viselni. Ne hagyjátok, hogy az érzelmek uralkodjanak rajtatok (ez nagyon Star Wars volt), és soha ne süllyedjetek le a szintjükre, mert ezzel életerőt tápláltok beléjük és csak rosszabb lesz a helyzet. 

A szülők figyeljenek oda gyerekük netes tevékenységeire, és előzzék meg a komolyabb bajt. 

És úgy néz ki, a tendencia az, minél több a követőd, annál több trollod is lesz. Szerencse (vagy nem szerencse) nekem még nincs olyan sok követőm, de a trollok már megjelentek! 

No, én ezzel a levéllel próbáltam hozzájárulni a “kollegáim” tevékenységeihez, és utószónak csak ennyit:

Soha ne hagyjátok magatokat, nem az a lényeg, hogy más mit mond (építő kritikát tessék elfogadni, legyen bármily nehéz is megemészteni!), magatoknak csináljátok, és attól lesz szép, még ha csak magatoknak is, vagy néhány embernek is dobjátok fel a napját azzal, amit csináltok. Ne vegye kedveteket senki fia/lánya, akinek az egyedüli szórakozása az, hogy mások alá áskálódjon.

Szép napot mindenkinek!

-Cj

Minden alkalommal, mikor leülök egy számomra új játékkal játszani, félek. Félek, hogy a pénzemért cserébe mit fogok viszont látni. Mivel PC-s hardver-berendezésem korántsem elég a next-genhez, és konzolom is csak előző generációból való, így vissza-vissza kell nyúljak korábbi játékokhoz, vagy egy-egy akció keretein belül kerül elő a süllyesztőből néhány olyan cím, amit kipróbáltam volna, de... elfelejtettem. Egy ilyen akció által tudtam X-box-omra beszerezni a Murdered: Soul Suspect programot, amitől szintén féltem kissé. No, nem “horror” mivolta miatt, hanem mert sokszor a játékokban lévő potenciált abszolút nem használják ki, avagy majd DLC-k formájában kaphatunk extra tartalomként funkcionáló, igencsak fontos content-eket.

A Murdered egy baromi jó ötletnek tűnt már első ránézésre is. A történet szerint Ronan-t, az egykori bűnözőből nyomozóvá avanzsált fickót egy rejtélyes sorozatgyilkos megöli. Testéből kiszállva, egyszál lélekként hárul rá a feladat, hogy kinyomozza a tettes kilétét, ezzel megtisztítva önmagát, átadhatja lelkét a megüdvözülésért. Kalandjai során egy médium lány segíti majd, aki enyhén a Last Of Us Joel-Ellie kapocsra apellál, noha jóval kevesebb sikerrel (ezzel nem minősítve a Murdered érdemeit, hiszen remekül dolgozik a kettőjük szerepe). 

Mi ez, ha nem kasszasiker?

No, igen, ám ehhez az is kell, hogy megfelelően legyen tálalva. Ennyi nem elég, valahogy ki kell tölteni a nagyjából tíz órás játékidőt. Nyomoznunk kell, nyomok olvasásával, ami valljuk be, egyszerűbb, mint lélegezni. Nincs olyan, hogy elszúrunk valamit, mert nem “büntet” a játék. Újrapróbáljuk, addig, amíg nem vezet rá maga a játék a helyes nyomra. Elképesztő potenciált rejtene magában a “megszállás” jelensége is. Szellemként más, élő ember testébe költözhetünk, hogy hassunk rájuk, olvassunk gondolataikban, de ez is csak roppant korlátozott mennyiségben áll rendelkezésünkre. Utunk során különböző képességekre tehetünk szert, melyeknek egy-két puzzle feladványon kívül nem nagyon lesz szükségünk. Személyes kedvencem a macskák megszállása... amit szintén kevésszer kell használjunk. Melléknyomozásokban segíthetünk a túlvilágra értetlen szellemtársainkat, kiknek megbékélésre van szükségük. 

A fő sztoriszál izgalmas, lekötött, de szimplán A-ból B-be kellett eljutni, elég kevés fejtörővel, ami mondjuk egy nyomozós játéknál nem ártott volna kicsikét komplikálni. 

Két dolgot emelnék ki, ami viszont bosszantó volt, de komolyan. Nem olyan dolgok, melyeket fentebb említettem; amiken túl lehet lépni, mert megbocsátható bűnnek tituláljuk, annak ellenére is, hogy enyhén zavaróak.

No, e két dolog egyike a mérhetetlen lag! Olyan végtelenül indokolatlan módokon laggolt be a játék, hogy elképesztő. Egy-egy pályarészen, vagy a városban sétálás közben élvezhetetlenné vált az egész. Amint átértem ezeken a kritikus pontokon, szaladt tovább a játék, ahogy azt elvárja az ember X-box konzolján. Sokszor fontos részeknél is beszaggatott, ami még bonyolultabbá tette a jelenetet, ezzel újratöltést okozva, bosszantásomra.

A második idegesítő és említésre méltó dolog a démonok jelensége. Mivel nincs lövöldözés, akció, ilyesmi a játékban, gondolták a fejlesztők, jó lesz valami kikerülős-elosonós-hátulról megölős dolog és akkor a gamer-ek is megkapják a várva várt akciódús jeleneteket. NEM! Az egy dolog, hogy teljesen kiszámíthatóak a démonok útjai, amerre járőröznek, de néha olyan lehetetlen helyről vesznek észre, és olyan idétlenül sikeredik elmenekülni előlük, hogy az már fáj. Itt persze az is lehet, hogy én vagyok a teljesen béna, analfabéta játékos, mert képtelen vagyok kikerülni azokat a szerencsétlen elkárhozott lelkeket, de hogy ha mögéjük kerülök és nem adja be a kivégzéshez szükséges quick time event-et, az korántsem az én hibám. És ezek miatt kell menekülni, és búvóhelyeket keresni, ha tudunk, mert pillanatok alatt kinyírnak a gonosz lelkek. 

Ezt a két dolgot rónám fel igazán csak a játék negatív számlájára, mert kimondottan jól szórakoztam. A koncepció zseniális, a kivitelezésen lehetett volna csiszolni, de így sem panaszkodok. A cselekmény jól göngyölődött fel, de a közepe-vége felé már sejteni lehet a végkifejletet, főleg, ha valaki odafigyel. A mellékküldetések mellett kismillió gyűjthető tárgya van, amiket utunk során szerezhetünk.

Összegezve a Murdered: Soul Suspect egy rengeteg lehetőséget rejtő nyomozós, túlvilági élmény volt, amit szívesen játszottam volna még, ha a fent említett hibáit kiküszöbölték volna. Grafikailag nem lehengerlő, hol csúnyácska, hol igen szép a környezet. Javarészt sötét, kékes-feketés-szürkés színekkel komponálnak, így biztosít egy remek hangulatot a purgatóriumban ragadt lelkek számára. A hangokkal néhol nagyon beletaláltak, néhol pedig olyan ‘meh’ szintet nyújtottak. Kiemelném a szinkronszínészeket, akik igazán jó munkát végeztek karaktereikkel, remek választások voltak. 

Ha lesz folytatás valamilyen módon, én befizetek rá, remélve, hogy tanultak a fejlesztők az apróbb mellényúlásokkal, és egy kerek, egész detektív játékot kapunk. Talán...

Ahogy a filmeknél megszokhattátok, a játékoknál nem szándékozok értékelést írni, hiszen annyi komponensen múlik az egész, hogy fölösleges lenne, illetve viszonyítani kéne egyiket a másikhoz, ami megint csak elvetné egy inkább objektív, és kissé szubjektív véleményezés igazságosságát. 

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál még, akkor nézz be a következő oldalakra:

www.facebook.com/nerdhood

Nerdhood Tumblr

Aki nézte a Breaking Bad, vagyis kreatív magyar nevén a Totál Szívást, annak Saul Goodman neve bizony ismerős lesz. A dörzsölt ügyvédről van szó, ki mindenre elszánt és sosem ijed meg, ha be kell kicsit piszkolnia magát a plusz pénz érdekében. A karakter maga (Bob Odenkirk) a Breaking Bad alatt sok rejtélyt hordoz magában, holott remekül ki van dolgozva. Sztoriját nem ismerjük, pedig mióta pályán van. Így létjogosultsága teljes mértékben indokolt, hogy spin-off sorozatot kapjon Jimmy McGill élettörténete.

Az első évad közepe-vége felé jár a sorozat, ezért még sok mindent nem szűrhetünk le, de ahogy Walter White kalandjainál megszoktuk, itt sem lesz semmi elsietve. Hosszú, sokszor vontatott képsorokat kapunk majd, néha dialóg, vagy monológ nélkül csak ül egy-egy karakter és mereng, vagy csörög valamivel, szóval olyan emberi dolgokat csinál. És emiatt olyan élettel teli e két sorozat: emberiek! Érezhetjük, tudhatjuk, akár itt is, a mi életünkben is bekövetkezhetnek e dolgok. Nem csak a filmekben vannak gazfickók, nem csak az újságban olvashatjuk, hogy valaki súlyos beteg; bizony a mi életünk, a családjaink élete is keveredhet baljós körülmények közé, amik elkerülhetetlenek. Mi is hozhatunk rossz döntéseket, ahogy bankot robbanthatunk egy jól irányzott döntésünkkel is. Velünk is megtörténhet bármi, legyen jó, vagy rossz. Ezt nagyon erősen mutatja be  Vince Gilligan, Peter Gould rendező-páros mindkét sorozatukban, de maradjunk most csak a Better Call Saul-nál.

A bevezető két-három rész nagyon lassú, épphogy történik valami, azaz, hogy mégsem. A történeti szál megy előre, de ebből keveset látunk. A törekvő ügyvédnek, Jimmy-nek jobbára nem sikerül semmi az életben, egy ázsiai szépségápoló szalon hátsó részében van az “irodája”, és csak kirendelt ügyvédként tevékenykedik, magán személyek sosem hívják. Ellenben nagyon eszes, intelligens, jó a beszélőkéje és ambiciózus. Egy pillanatra sem törik meg, pedig számtalan oka lehetne rá. 

Ahogy haladunk előre az epizódokban valami átformálódik benne. A végletekig becsületes (na jó, annyira azért nem) ügyvéd egyre saját döntései révén lejjebb csúszik ama bizonyos gödörben. A karakterek vonásai hihetetlen erősek, folyamatosan fejlődnek, alakulnak, változnak, pont mint a valóságban. Semmi sem fehér és fekete, semmi sem jó, vagy rossz. Mindennek megvannak a maga árnyoldalai, tényezői, amiket nem lehet bekategorizálni. Ezért is emberi a Better Call Saul.

Előbukkannak már jól ismert figurák is, akik a későbbiekben nagyon fontos szerepeket töltenek majd be, ahogy telnek az évek. Jimmy McGill-ből fokozatosan, szépen, lassan, de roppant biztosan Saul Goodman válik majd. A Simlis Jimmy-ből egy mindenre elszánt, dörzsölt ügyvéd lesz.

Mindenkinek tudom ajánlani e sorozatot, aki szereti a karakterdrámákat. Ne várjunk percenkénti akció-dús vagdalkozásokat, lövöldözést és pörgős eseményeket, mert nem lesznek. Vontatott, csigamozgással haladunk A-ból B-be, de a lényeg mindig a párbeszédeken és a színészek arckifejezésein látható. Aki nem nézte a Breaking Bad-et, az sem gond, attól függetlenül is ajánlóm, bár erősen ajánlott egy csöppnyi háttérismeret, mert a sorok közti utalások és az ismerős arcok feltűnése sokkal többet tud dobni az amúgy is magával ragadó hangulaton.

Akinek mégis ügyvédre van szüksége, bátran hívja Saul-t!

Ha azt mondom, az ArenaNet dolgozói tétlenkedtek volna az elmúlt hetekben, hónapokban, akkor bizony nagyot hazudnék. A Guild Wars cím kétlem, hogy ismeretlenül csengene az emberek nagyrészének fülében: a népszerű mmo még 2005 környékén látta meg a napvilágot, s ezt követően szép kis hírnévre tett szert. Ahogy teltek az évek, 2012-re a fejlesztők úgy ítélték meg, eljött az idő a folytatásra, és ki is adták a számozott folytatását a játéknak. Személy szerint én a második résznél kapcsolódtam be a Guild Wars világába, amit igencsak vegyes érzelmekkel fogadott a nagyérdemű. Az első rész hatalmas sikerei után a folytatást mostohaként könyvelték el, de erről én nem tudnék nagyon mit írni, hiszen nem játszottam az elsővel, így a különbségeket inkább egy veterántól kellene megérdeklődni.

A Guild Wars 2 hosszú időre letudott így kötni, annak ellenére, hogy a fent említett veteránok hamar ráuntak, és könnyen repetatívvá vált a játékmenet. Ezt el sem tudtam képzelni, mikor nekiültem anno első karakteremnek, mert egyszerűen nem tudtam betelni a kifejezetten szépnek mondható látványvilággal, az egyedi történetvezetéssel, és minden apró kis csodával. Ám minden csoda három napig tart. Ha nem is három napig, de pár hétig elvoltam vele, aztán mintha kihunyt volna a szikra. A megismert quest-ek ismétlődtek, hosszúra nyúltak és sokat egyedül már nem is lehet megcsinálni, annak ellenére, hogy szinthez mérten vettem fel a harcot az adott ellenségek ellen. Ez betudható annak is, hogy kezdő voltam, és nem értettem a dolgokhoz. És persze a szakmák sem olyan kiélezettek, mint a konkurens játékok terén, és hamar meg lehet unni: rengeteg nyersanyag kell MINDENHEZ, és nem érnek javarészt semmit sem a kraftolt itemek.

Azóta eltelt három év. Három hosszú év alatt a fejlesztők eldöntötték, hogy népszerűvé teszik a játékot. Igen, ennyit kellett rá várni. Kampányuk első mozzanata az volt, hogy a borsos árat (nem havidíjas, így egyszer kell megvenni, de a 10.000 Ft kicsit soknak tűnik érte) két akción belül is lejjebb engedték. Az alap verzió így 3000 Ft-ba, a Heroic Edition pedig 4500 Ft-ba került, utóbbinak nem sok értelmét látom, de egy régi motoros ezt is biztos jobban tudná. Ez máris egy jópofa dolog, így bevonzzák a tömegeket.

Második részeként a csalogatásnak bejelentették a Heart Of Thorns kiegészítőt, ami aztán rengeteg újítást fog tartalmazni majd... majd, ha kiadják. Egyelőre nem tudni mikor kerül rá sor, és hogy mennyibe fog ez fájni, de ami késik, ugye...

Harmadjára pedig itt az új kontent: a First Person kamera mód. Bezony. Valószínűleg a GTA V példáját követve az ArenaNet is úgy gondolta, jó lesz, ha belső nézetet is tesznek játékukba. Nos, hát... nos... hát. Na! Ennyire azért nem rossz a helyzet, de van még mit csiszolni.

A felfedezés, mászkálás baromi hangulatos lett tőle. Belső nézetből elsétálni az NPC-k és mob-ok mellett, vagy egy magas tájon kémlelni a vidéket egy ilyen grafikai világ mellett nagyon jó élményt tud nyújtani. Komolyan! De valószínűleg ezt a tartalmat nem a harcokra fókuszálták, mert az igazán hektikus tud lenni. Mikor kipróbáltam, kb öt percig hányingerem volt, pedig csak egy kávét ittam előtte. Harc közben a kamera állandóan beremeg, nem látjuk fegyvereinket (tudom, ez nem Skyrim, de ha csinálnak valamit, akkor az legyen jó) és össze-vissza dobálgatja a nézetet. Kellemetlen tud lenni, ha nem látunk semmit, csak egy nagy pacát, aki az ellenségünk lenne, ami halódik, de nem látunk belőle még mindig semmit, csak a kamera kaotikus rángásait. Mindemellett nem tudom azt mondani, hogy fölösleges lenne e nézet, mert a kalandorok felfedezéseik során nagyon fogják élvezni majd.

Végezetül szeretnék megejteni néhány sort a játék változásairól az évek során. Az új üzletpolitika valóban jót tett a Guild Wars-nak, szép számmal vannak a szervereken népek. A küldetések sorra mindig mások, nagyon sok féle-fajta akad belőlük, nem csak a szokványos hozd-ide-vidd-oda-kövesd-öld meg-hozd vissza kategória. Szinte állandóan, szinte mindenhol eventek vannak, ami nagyon pofásan összetudja hozni a csapatot a világ minden tájáról. A szakmák még mindig nagyjából értelmetlenek, de legalább jó muri, ad xp-t rendesen, és a begyűjtött nyersanyagokból valamennyi zsebpénzt is lehet megtakarítani. Apropó zsebpénz! Természetesen a mikrotranzakciók itt is bekebelezték a játékot, mint már megszokhattuk ezt nagyjából mindenhol. Viszont itt van egy olyan lehetőség, hogy játékbeli arannyal fizetheti ki a játékos az aktuális gyémánt mennyiséget, amit elkölthet bármire a skinektől kezdve minifigurákon át battlegroundokig. Azt jelezném, hogy sok, mármint SOK, úgy értem NAGYON SOK arany szükséges ezekhez, de a lehetőség legalább adott.