#tegnap

Egy kávézóban reggeliztem, kósza pillanatig gondoltam rá, hogy ki kéne posztolni, mutava, hogy milyen fene jó kis életem van, de kínosnak éreztem volna, úgyhogy csak bámultam ki az utcára és kivételesen raktam cukrot a lattéba. Megnéztem a lakásban az új padlót, és egy kósza pillanatig gondoltam rá, hogy ki kéne posztolni, mutatava, hogy nem csak saját lakás, de nem is akármilyen padló, a kivitelező nyalizva lelkendezett, hogy milyen fasza padlót választottam, gondolom reménykedett, hogy elnézőbb leszek az elbaszásokkal. Végül nem posztoltam, mert nincs a lakásban olyan szög, ahonnan az egész látszana, úgy meg olyan, mintha a Praktikerben padlómintát fotóznék. Étteremben ebédeltem és egy pillanatig gondoltam rá, hogy kiírom hogy flörtölt velem a görög étteremtulajdonos, de valójában ez vendéglátói rutin, gáz lenne magamra vennem, de tényleg kedves volt, és nagyon várta, hogy valami édességet is rendeljek. Kár, hogy minden trükköt ismerek.

Összeraktam egy mosdószekrényt meg egy kiságyat. Vigyorogtam, hogy a sminkkészlet mellett rutinszerűen van nálam csavarhúzó, hát baszdmeg, miféle nő vagyok, ez valami új típus lehet a világban, mostanában már a körmöm se törik bele, de ha a melósok megdicsének érte hétfőn (nem is gondoltuk, hogy ilyen ügyes vagy) akkor leszúrom őket egy sminkecsettel! Aztán estefelé bevásároltam az Aldiban, ronda, elhasználódott ikeás táskával cihelődtem hazafelé, fájt tőle a hátam, de kaptam olyan helyet a villamoson amit szeretek viszont majdnem elaludtam a fáradtságtól, hát, tényleg érdekesen nézhettem ki a hajléktalanfeelinges ócska szatyorral, mert a hátizsákomat viszont megdicsérte a pénztárosnő, hogy nagyon menő. A villamoson azon merengtem, hogy az üres lakásban egy sámlira leültem oda, ahol régen az íróasztalom volt, és megint hallottam a kisfiam meztelen talpának hangját, ahogy jön reggel, a kinőtt kis pizsamájában, hogy felmásszon az ölembe. És akkor elsírtam magam. nagyon. Pedig tudtam, hogy AKARTAM minden változást és örültem, hogy felnőttek mert megcsináltam, képes voltam rá. És lett másik lakás, amiben jobban élhettünk, és ezt is megcsináltam, és tényleg én, egyedül, ügyesen gazdálkodva azzal, ami adatott, nem tartott el senki, és valójában nem is érdekelt senkit, hogy mennyi küszködés van mögötte. Akkor felhívtam egy barátomat és zokogtam a telefonba, és ő tudta, hogy miért sírok, és hagyott beszélni. Azt mondta, hogy nagyon örülne, ha már végre el tudnám felejteni azt, aki arra sem méltat, hogy szóljon, ha nem jön el egy találkozóra, nem érdemel meg. Sírtam, hogy nézd... nincs kinek megmutatnom, hogy milyen lett, nem érdekel senkit. Még udvariasságból se. Elmesélte, hogy a narcisztikus pasija most egy pszichológus csajjal jár. Teljesen érthetetlen a dolog. Ezek mindketten betegek... Aztán nevettünk, milyen hülyék vagyunk mindketten, meg lebaszott, hogy írjam már meg a novellát amit várnak. Jó, jóóó. Aztán ma reggel már csak arra tudtam gondolni, hogy van választásom, és minden milyen szépen elrendeződött valójában, és milyen faszság sírni, amikor örülhetnék, mert megintcsak ügyes voltam, nem basztam el, sőt, haladok, és most nekiállok annak a novellának. Kialszom én magamból ezeket a tegnapokat.

De szépen bekamuztam, hogy "igen, beszéltünk, dolgoznak".

Az a tervem, hogy szépen lassan beadagolom a szüleimnek, hogy elmaradtunk egymás mellől, mert nem tudtunk kommunikálni és nagy a távolság, 5-6 hét, pedig sok idő.

Nem kell tudniuk az igazságot, hogy a lányuk csak baszni kellett.