pkbg

Eltelt négy év. Négy éve közünk sem kéne legyen egymáshoz. Mégis, ezalatt a 4 év alatt rengeteg boldog pillanatot okoztál nekem. És minimum háromszor annyi szomorút. Rengetegszer voltam szomorú miattad, csalódtam benned és magamban is, rettegtem, hogy elveszítettelek. De újra és újra felbukkanunk egymás életében, mintha ennek így kéne történnie. Pedig nem így kellene lennie, hiszen “négy éve közünk sem kéne legyen egymáshoz”…

Egy korszak lezárult. Az a korszaka az életemnek, amit Veled töltöttem. Amikor Te voltál nekem a legfontosabb. Te voltál nekem minden. És tudom, hogy ez nem volt kölcsönös. Most viszont már egy senki vagyok számodra. És én elengedlek. Menj, légy boldog, remélem, én is megtanulok boldog lenni nélküled.

Már régen el kellett volna engedjelek. És mégis, itt ülök a szobámban a sötétben hajnali 2-kor, és azon gondolkodok, hogy mit tehetnék, hogy megint úgy tekints rám, ahogy régen. Hogy megint érdekeljelek, hogy megint velem akarj lenni. De nem jutok semmire, ebből is látszik, hogy “már régen el kellett volna engedjelek”…

Nagyon hiányzol. De azt hiszem, lassan el kell engedjelek. Meghoztál egy döntést, amit nekem tiszteletben kell tartanom. És nagyon fáj ez a döntésed, de tudom, hogy ez a helyes döntés. Nekem pedig engednem kell végre, hogy helyesen cselekedj.

Annyi mindent mondanék neked. De tudom, hogy felesleges és szánalmas lenne. Mert tudom, hogy te sosem éreztél irántam úgy, ahogy én irántad. Azt is tudom, hogy téged nem érdekelnek az én érzéseim, a feleséged és a gyerekeid érzései sem, csak a sajátjaid. Hiszen különben nem kezdtél volna bele ebbe velem a családod háta mögött. És engem összetörtél teljesen. Nagyon sok mindent tudunk egymásról, hogy mit szeret a másik, és mit nem. Mégis megtetted ezt velem, pontosan tudva, hogy ezzel a padlóra küldesz. Sajnálom, hogy ilyen ember vagy. És sajnálom, hogy mégis elérted, hogy beléd szeressek, és húztad az agyam, és biztattál. És a legjobban azt sajnálom, hogy baromira hiányzol, és bármikor visszamennék hozzád.

Ezt a napot is elbasztad nekem, köszi. Boldognak kéne lennem, ehelyett a szobámban sírok miattad. Szép volt, így tovább!:)

Sokszor gondoltam azt, hogy ennyi volt, itt a vége, de most, most érzem azt, hogy tényleg ennyi volt. Hogy tényleg vége. Rengetegszer meggyászoltam már ezt a kapcsolatot, de most a szívem szakad meg, mert tudom, hogy nem fogsz visszajönni, és nekem is túl kell lépnem rajtad. És ez nagyon fáj, mert nagyon élveztem veled ezt az egészet.

Sok idő eltelt azóta, hogy nem beszéltünk. Láttuk egymást, tudunk egymásról, de nem beszélünk. És hiányzol. Vagy talán nem is te hiányzol, hanem a kis beszélgetéseink. Ahogy éreztem magam veled. És megígértem, hogy nem írok, hogy nem kereslek. Mert tudom, hogy te továbbléptél. És tudom, hogy így helyes. De annyira szeretném, ha írnál. Ha beszélnénk. Ha legalább egy kicsit azt tudnám érezni, hogy valamit jelentett neked ez az egy év, amikor minden nap beszéltünk. Hiányzol.

Hogy vagy képes ezt megtenni velem? Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, és azt is tudod, hogy olyan dolgot csináltunk, ami nekem nagy lépés volt. Tudom, neked nem, de nekem igen. És ezek után közlöd, hogy hiba volt, és nem beszélsz velem. Milyen ember vagy te? Hogy tudod ezt megcsinálni?

Örülök, hogy “álmaid nője” a feleséged. Ennél már csak akkor lennék boldogabb, ha ezt nem azután vágtad volna hozzám, hogy az én seggemet fogdostad, az én képeimre izgultál fel, és azt mesélted el hosszan, hogy hogyan basznál meg. Mert ez így nem túl korrekt senkivel szemben. Dehát ugyebár te tökéletes vagy, és csak ez számít…

Nem tudok már mit kezdeni veled. Sosem tudom, hogy mit akarsz, hogy akarod. Hol kommunikálsz, és úgy viselkedsz, mintha fontos lennék neked, hol pedig hosszú órákon keresztül figyelmen kívül hagysz, bunkó vagy velem és flegma. Én pedig elfáradtam. Mert hiába szeretlek, ha te így viselkedsz velem, előbb-utóbb nálam is be fog telni a pohár, és nem fogok minden csettintésedre ugrani…

Fáj, amikor nem keresel. Amikor nem reagálsz arra, amit írok, küldök neked. Amikor csak soká nézed meg az üzeneteimet. Amikor tudom, hogy ezt azért csinálod, mert ott van a családod. Akik nem szabad, hogy tudjanak rólam. És talán még rosszabb az, hogy amikor egyedül vagy, nem lehet lerázni, keresel, és úgy teszel mintha fontos lennék, de mondd, ez miért csak addig tart, amíg egyedül vagy?

Annyira szeretném, ha őszintén elmondanád, hogy mit miért csináltál. Hátha akkor megérteném, hogy miért tettél tönkre. Miért kínoztál. Mi volt neked ebben jó.

Mindig megérzed, amikor kezdem feladni a reményt. Ilyenkor dobsz nekem egy kis morzsát, amitől jobban érzem magam, megint elkezdek reménykedni. De te végül nem csinálsz semmit, csak felébreszted a reményt, és megint leszarsz, nekem pedig csak egyre jobban fáj…

Sosem lesz már semmi olyan, mint volt, ugye? Neked minden helyreállt az életedben, én meg csak addig kellettem, amíg nem stimmeltek a dolgok. Nekem ennél több voltál, és most nagyon fáj, mert örülök, hogy te jól vagy, de nekem nagyon hiányzik az, ami volt.

Magyarázza már meg valaki, hogy mitől függ, hogy hogy viselkedik velem! Hol kedves, sokat beszélünk, egész nap egymással vagyunk elfoglalva. Van, hogy pár szót váltunk, de semmi extra, és van, amikor órákon, napokon keresztül le vagyok szarva, figyelmen kívül vagyok hagyva, bunkózik velem. De egyszerűen nem értem az összefüggéseket. Nem tudom, hogy mitől függ, hogy mi történik, és kezdek belebolondulni ebbe szépen lassan…