Hányás
mert álmomban egy erdőszélen hánytam, nem tudtam beszélni, csak hánytam, mindig amikor meg akartam szólalni elkezdtem öklendezni és a hányás úgy jött mint ami csak meg akarja akadályozni, hogy megszólaljak. Kellemetlen volt, de nem volt szégyenletes, és otthagyott mindenki, hányjak egyedül, és aztán nem is volt más, csak néztem a bokrok világoszöld leveleit, ahogy éledeznek a tavasztól, aztán hánytam.
Ennek folyományaként most ideömlesztek összefüggéstelen dolgokat.
Nem hiányzol neki? – kérdezte egy ismerősöm, aki csak annyit tud, hogy hát most nem beszélünk már egy hónapja. Miért hiányoznék? Ez a történet csak az én fejemben annyira kedves, csak én éltem meg magam odaadónak, segítőkésznek és barátságosnak, szinte családtagnak, úgyhogy miért hiányoznék? – helyett azt válaszoltam, hogy – úgy látszik, nem.
Még mindig nem fogyott el a dühöm, de már nagyon unom. Amikor azt gondolom, hogy vége, eszembe jut egy újabb sztori és jön az érzelmi hányás.
Újabb probléma szakadt a nyakamba. De vele együtt újabb ajándék és változtatási lehetőség. Van egy idős rokonom, akinek az életét fel kell számolnom, és elköltöztetni a közelembe. Nem maradhat egyedül. Eldöntötte, hogy költözik. Nem tudom mennyi ideje van, nem beteg, de idős, és pár év alatt láthatóan összeszöttyedt. Nincs senkije rajtam kívül. Kétségbe van esve tőle, hogy mennyire nem tudja követni a rohanó változásokat. Kiszolgáltatottnak érzi magát attól, amit a világ elvár egy 77 éves embertől, miközben az egész életét nagyon ügyesen elnavigálta korábban. Tulajdonképpen rá is pazarolhatom a szeretetemet.
Sokan, sokféleképpen segítenek nekem. Átértékeltem barátságokat, és meglepő eredményre jutottam. Változom én is, ők is. Néha kicsit sokára van meg a kulcs.
Egyszer egy hasonló nembeszélős idő után Logan olyasmit mondott, hogy "hagytam még egy kicsit, hogy pörögj magad körül". Most az ilyen emlékek hozzák rám a hányást.
Tegnap írt nekem egy faszi a társkeresőn. Egész elfogadható csávó, egész elfogadható üzenet. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg ezt az üzenetet küldi el minden nőnek, akik aztán pörögnek ezerrel. Nem elképzelhető, hanem biztos. Ahogy megszűnt bennem a bizalom, felhorgadt az érzés, hogy innen, ebből a tudásból szokott az ember nyerő pozícióba kerülni, mert nem veszi komolyan a másikat. Pörögjön csak maga körül, én jól szórakozom. Hát, nem.
Hihetetlen milyen ámokfutást rendeznek a nők a társkeresőn. Ezt onnan tudom, hogy ha valaki ír nekem, és éppen van is időm, akkor lecsekkolom a facebookon, hogy ki ő. És ott... hihetetlen... nők a pasi hírfolyamában, hogy jelöljél már vissza nem tudok írni neked, hogy rohadjálmeg nem írtál, hogy megcsaltál, együtt voltunk, nem voltunk, stb, stb. és amikor megnézem ezeknek a nőknek az FB profilját... édes istenem... édes istenem... törlöm is a csávót. Egyrészt nem tudja kezelni a dolgot, másrészt színvonaltalan az érdeklődési köre.
Éjjel fél egy körül majdnem megtörtem. Nem sokon múlott, hogy elküldjek egy üzenetet, hogy akkor most mi a fasz lesz a másokat is érintő közös dolgainkkal. Rosszul bírom a bizonytalanságot. Legyen A vagy B, csak legyen valami. Tudom, hogy Bé, Béééé! Csak akkor, két hányás között, hadd sirassam el. Aztán arra gondoltam, hogy minek rákérdezni? Hogy le is legyen írva?
