beszéltem apámmal
Azt tanították nekem, hogy a valódi ima, az egy egyszerű, de őszinte fohász. Valami olyan, ahogy egy gyerek tenné. Elmondaná, mi bántja, mire vágyik. Önvád, szégyen, magyarázkodás és mások vádolása nélkül. Valami mély dolog amit tulajdonképpen meg kellene tanulni, mert ahogy felnőttünk, elfelejtjük, hogy úgy is lehet beszélni, hogy nem menekülünk manipulatív magyarázatok mögé. Jajj, tudom, hogy rossz voltam, de nem lehetne azért hogy mégis, és tudom sok a dolgod, nem érsz rá velem foglalkozni, de azért...stb, stb blablabla. Egy gyerek azt mondaná: Anya, játsz velem! Anya, éhes vagyok. Anya félek, idebújhatok? Szeretnék egy kiskutyát.
Tegnap valamikor három körül végeztem a munkámmal, és már felöltöztem, már kabátban voltam, és olyan jó volt a félhomály, és a csend. Nyugalom volt. És leültem egy picit, csak néztem magam elé. Halasztottam kicsit a hazautat, a hideget, a négyeshatos éjjeli feszkóját. Azon gondolkodtam, hogy korábban nem ez a pici, szinte alig érzékelhető szomorúság volt bennem, hanem nagy, hatalmas nagy. Gyötrő, sötét bántás. És milyen jó, hogy az már nincs. Talán ehhez a picihez sem kéne ragaszkodnom. Tudtam, hogy nem hall senki, úgyhogy elkezdtem hangosan beszélni az apámhoz, mint az egyetlen emberhez, akiről tudom, hogy a szeretete sosem bicsaklott meg. Istennél is jobban szeret. És mivel már meghalt, ha van bármi „odaát” nincs senki, aki nála igyekvőbb közvetítőm lenne. Persze, majd valami jöttment mártír szent. Ne vicceljünk már! Most picit szégyellem elmondani, olyan nevetséges, hogy ezt csináltam, de tegnap jólesett nagyon. Jó volt hangosan kimondani, hogy hol tartok, hogy mit szeretnék. Olyan puha érzés volt az egész, nem volt magányos, nem volt azaz érzésem, hogy a kongó csendben idegenek, hazugok a szavaim, de nem volt látomásos se, csak mint egy ihletett pillanat, amikor tudod, hogy most éppen benne vagy abban a különleges állapotban. Nem voltam részeg se. Jólesett volna, de nem sikerült. Csak úgy éppen megérkeztem önmagamba. Hogy a kimondott szavaknak miért van akkora ereje, erről is írhatnék sokat. De a lényeg, hogy nagy ereje van, azért is törekednek rá a pszichológusok, hogy elmond amiket felismersz, hogy halld magad. Az ember ül a terápián, beszél, beszél, és néha elkezdi érezni, hogy nem úgy van, hogy ez valahogy nem igaz. Fontos hangosan kimondani mert a saját hazugságaink is lebuknak olyankor. Talán mert egész életünkben kívülről jönnek a reakciók. Jók is és rosszak is. Odabent, csak azt szajkózzuk, amit kintről hallottunk gyerekkorunk óta. Ne csináld, meglásd baj, lesz, ez jó, ügyes, nagyszerű, megcsináltam, mondjuk magunknak, magunkban. A kimondott szavak azért teremtő erjűek, mert olyanok mint a külső utasítások, idegen értelmezések, valaki, akit nem utasítunk el. Kintről halljuk, amit máshogy dolgozunk fel. Hogy a siketeknél ez áttevődik-e valami másra, érintésre, mozgásra, azt nem tudom. De azt igen, hogy a mozgás is speciálisan strukturálja az agyat. A mozgás képes gyógyítani. Képes pszichésnek tűnő problémákat gyógyítani. (őrült izgalmas ez is). Ültem, elmondtam amit akartam. nem volt hosszú. Aztán hazamentem és persze volt a villamoson egy zakkant hajléktalan, ezek már szorosan hozzá tartoznak. A nyomorult, ott utazgat, hogy meg ne fagyjon, de belűl már szétesett. Sajnáltam meg féltem is kicsit és közben majdnem elaludtam a fáradtságtól. Nem mesélem el mit beszélgettünk apámmal. Nagyon intim beszélgetés volt. Ez csak ránk tartozik.
