Ahol a szív megszakadt

Lehettünk volna a Nap és a reggel;

Függhettünk volna egymástól.

Lehettünk volna mágnesek;

Vonzhattuk volna egymást.

Ehelyett lettünk a Föld és az Ég;

Csak pihent. Csendben, egyedül. Már egy ideje aludt, amikor hirtelen felébredt; éhes lett. Lassan, akár egy csiga, gyorsan keresett valami finomnak hitt levelet. Evett, és már épp készült arra, hogy vissza alszik, amikor épp észrevett egy nagyon finomnak tűnő fát, amin nagyon szép zöld levelek pihentek. Mintha csak arra várnának, hogy valaki megegye őket. A Lajhár gondolkodott. Mindenki azt mondja rá, hogy lassú, lomha és lüke. Egy ilyen Lajhár ugyan hogyan érhetne el bármit is? Hogy sikerülhetne?

Körbe nézett. Mindenki aludt a közelben. Végig gondolta, hogy ha véletlen valami nagyon balul sülne el, akkor se nagyon sokan látnák. Megéri? Olyan finomak lehetnek. De mi lesz ha...? Nem. Nem szabad ilyeneken gondolkodnia. Cselekednie kell, nehogy valaki felébredjen.

Mély levegőt vett.

Megteszi, gondolta a Lajhár.

Nem veszít semmit, egyszer él, meg kell tennie.

Elindult. Bár lassan, de Ő mégis úgy érezte száguld. Már ezért is megérte Neki. Olyan jó érzés, néha kimozdulni és mozogni egy kicsit. Csak úgy menni az ismeretlenbe, és tapasztalot gyűjteni. Bár csomó fa keresztezte útját, mégis, Ő olyan elszántan sietett és akarta azokat a leveleket, hogy nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Dúdolászott és ábrándozott. Olyannyira belemerült ezekbe a gondolatokba ez a Lajhár, hogy hirtelen oda is ért.

Itt van. Megérkezett. Eljött a pillanat. Finom lesz? Megérte? Csak akkor derül ki ha megteszi. Meg akarom kóstolni. Meg kell kóstolnom. Meg fogom kóstolni.

Beleharapott.

Becsukta a szemét. Teljesen át adta magát az ízeknek.

Kinyitotta lassan a szemét. Végig gondolta, milyen volt; átlagos.

Nem volt semmivel sem jobb mint az, amit az alvóhelye mellől szedett. Csupán szebb volt, csábítóbb.

De mégis, a Lajhár boldogan aludt el, azon az ínycsiklandó levelű fán. Álmában, eldöntötte, hogy mostantól megteszi azokat a dolgokat, amiktől félt. Nem élhet örökké elkeseredve, egy fán. Már nem tudná megvonni ezt az érzést magától.

Kérdezhetnénk, hogy mégis miért aludt el mosolyogva. De nincs értelme. Tudjuk, hogy hiába volt csalódás a levél, a Lajhárnak megérte. Száguldott, és élt. Sokan irigyelték is ezért a Lajhárt.

Mostmár csak úgy beszélnek a történetünk főhőséről hogy; a Legyőzhetetlen Lajhár. Esetleg Lenyűgöző. Vagy Lelkes. Vagy talán Lázadó.

Képzeld el hogy, megbeszéltétek, hogy ma találkozni fogtok. Már a találkozás előtt 1 órával elkezdesz készülődni és izgulni. Viszont, hiába lettél kész, a végen úgy is késni fogsz, hisz ez vagy te.

De képzeld el, hogy elkezd feléd sétálni. Megjelenik az arcán egy mosoly, amit te kívülről ismersz. Tudod, hogy ha 2 centivel lejjebb van a szája sarka, nincs jól, csak nem akarja hogy aggódj, ha csak az egyik oldalra  húzza a mosolyoját, tudod hogy valami perverz dolgot fog mondani. Ismered. És ez a tudat az egyik kincs, ami csak a tiéd.

Képzeld el, hogy a világ legédesebb mosoly kíséretében megfogja az amúgy mindig jéghideg kezed, magához húz és megcsókol. Olyankor nem számít hogy tél van, hogy szakad a hó, csak az hogy most téged csókol. És mást nem is fog. Vagyis, nem akarod.

Képzeld el, hogy elindultok hozzá miközben megint valami random dolgot mesél neked, és te; iszod minden szavát. Olyan beleéléssel tudja mesélni, hogy az már ámulatba ejtő. Mellette repül az idő, mire befejezi a mondandóját; ott vagytok. Mindig is edésnek tartottad, hogy hiába hozzá mész, mindig eljön eléd.

Aztán képzeld el, hogy segít levenni a kabátod, majd miután minden felesleges kinti ruhadarab lekerült, rád néz, a szemében látod, hogy kíván és akar téged. Megfogja finoman a vállad, onnan lejjebb csúztatja a derekadra a kezét, majd magához húz, és újra megcsókol. Csak most ez valahogy más. Több az érzelem. És tudom, hogy eleve imádod hogy hozzád ér, de az, hogy úgy csókol meg, hogy nem enged el, és közben simogat, a világ legjobb érzése.

Utána képzeld el, hogy be mentek a szobájába, elindít egy filmet, majd ahogy az ágyra ugrik, ránt magával és összebújva kezditek el nézni.

Képzeld el, hogy rohadtul nem érdekel a film, mert csak arra tudsz figyelni hogy ő simogat és puszilgatja a nyakadat. Ezért, felé fordulsz, erre ő elmosolyodik és abban a pillanatban feléd fekszik.

Képzeld el, hogy megjelenik az arcán az a félmosmoly. És onnan kezdve, a történet csak a tiétek.

-Imádom, a mosolyod Szerelmem.

-Igen? Miattad mosolygok csak.

-Én meg attól mosolygok, hogy te mosolyogsz.

-Nagyon szeretlek, Drága.

-Nagyon nem vagy boldog.

-Boldog? Nem ismerem ezt a szót.

-(...)

-Najó, 2 hete már igen.

-Mi történt 2 hete?