#elet

pont ma egy éve hogy rámírtál de te nyilván nem tartod számon hiszen nem is gondolsz már rám te rohadék

A hétköznapok forgatagában az ember sokszor elveszik. Csak megy és csinálja azt amit kell /amit elvárnak tőle. Közben elfelejt élni, csak létezik. A megmentő szerepében lenni aki mindenkire oda figyel, mindenki problémáit segít oldani, mindenki válláról leveszi a terhet és mindenkit meghallgat nagyon nehéz lenni. Persze nem veszed észre rögtön, hogy ahogy adsz úgy fogysz el. Örülsz, hogy mások életét könnyebbé teszed, de közben elveszíted a belső fényed és szép csendesen kiégsz. Amikor észre veszed, hogy már huzamosabb ideje nem találod a helyed a saját életedben, mikor rá döbbensz, hogy mások terheit cipeled már össze rogysz alatta, összenyom a súja és nem azért, mert a vállaid /lábaid gyengék hanem a belső nyomástól. Attól, hogy magadat háttérbe szorítottad a saját vágyaid álmaid felé nem haladtál, érzéseiddel nem törődtél.... Éltél,de nem a saját életedet ,hanem másokét....

Vannak pillanatok amikor az ember megfeledkezik magáról, nem gondolkodik, nem érez csak létezik... Hallgatja a körülötte lévő embereket, a várost, az autókat, az állatokat, a természetet.... bele ragad abba az adott pillanatba és valami furcsa, megfoghatatlan nyugalom járja át...

Az élet egy sátánszerű apró kacaja a pokol felé tartó,erőltetett menet közepén ...