#reggel

A délutáni kánikulában még simán izzadsz, de reggel hatkor már csípi a karod a levegő. Ez az az átmeneti időszak, amikor az utcán állva átgondolod: mégis el kellett volna hozni azt a vékony dzsekit a fogasról – még ha tudod is, hogy déltől már csak nyűg lenne.

A falak tövében még megül a reggeli nyirkosság. A kutyát sem kell győzködni: nem keresi az árnyékot, végre jó tempót diktál. A macskakövek között még tartja magát a hajnali pára; a kerekek zaja is tompább a villamossíneken.

Alig látni még embert az utcán, és aki szembejön, az is zsebre dugott kézzel, kissé összehúzott vállakkal lépked. A pékségek most nyitnak. A friss pékáru és a feketekávé meleg illata keveredik a kapualjakból kiáramló hűvös levegővel. Ahogy átlépsz a napos oldalra, egy pillanatra újra átmelegszel, de elég visszahúzódni az árnyékba, hogy megborzongj.

Délutánra úgyis visszatér a kánikula, és felszárít mindent. De ez a húsz perc, amíg a felkelő nap át nem világít a háztetők felett, és ki nem süti a hideget a sarkokból – ez messze a nap legélhetőbb része.

Kora reggel állok a hűtő előtt. Mágnesek, Málaga, Istanbul, Las Palmas, Palermo, Bremen, Maroc, Brugge, London, Side, Paris, Sardegna és azon gondolkozom, hogy a 'Bosch' honnan jöhetett?