Ma Demeter Szilárd közzétett egy szöveget arról, hogy kertet művel, regényt ír és zenét szerez most, hogy a rezsim kidőlt mögüle és alóla. Régóta figyelem, ahogy átprofilozza magát kultúrkomisszárból vidéki bölcselővé. A választások előtt székelyföldi turnét is tartott, párás szemű rajongóknak osztogatta az autogrammokat és a választásra vonatkozó szívbéli jótanácsait.
A mai előbújása, mint bukolikus filozófus sokakat ingerelt. Maga L. Simon László is elmarasztalta, és a militáns hangnemre váltó Stefano Bottoni sem kímélte.
Eredetileg nem akartam beleszólni a beszélgetésbe. Elhatároztam, hogy a saját sérelmeimről, veszteségeimről nem fogok mondani semmit a jövőben. Amit megtapasztaltam ezekben az években - nem tudom, nem akarom megosztani. Az ekkor szerzett mély pesszimizmus, viszolygás, és minden ami ebből következik maradjon magánügy, és csak az enyém, mert az ilyesmivel kollektíven nem lehet együtt élni.
Egy valamit jelként azért rögzítenék Demeter Szilárd szelíd, zeneszerzői, regényírói és kertművelői terveinek margójára.
2018 januárjában a kecseti házrombolás helyszínén és annak környékén riportoztunk. A Farkaslaka községhez tartozó Kecseten egy helybéli, több gyermekes nő feje fölül a helyi politikai potentátok úri jókedvükben elhordták a házát. Egyszercsak megjelentek az udvarán, nagy teljesítményű autóikkal, s a kis viskót vontatókötelekkel egyszerűen szétszedték Jó mulatság, férfimunka.
A nő a gyermekeivel a környező hegyekbe menekült. Egy helyben élő ember hívott fel engem, elmesélte az esetet (haragban volt az elkövetőkkel, így akart bosszút állni). Megnéztem a ház hűlt helyét, majd felmentünk a nő után az esztenára (a helyre, ahol juhokat tartott a gyerekeivel). Nagy hó volt, hideg. Kísérteties kutyavonítós este jöttünk vissza a hegyekből. És ahogy ereszkedtünk befelé a havas hegyoldalon valaki átküldte Demeter Szilárd rólam aznap megjelentetett cikkét.
Demeter Szilárd akkor épp a több milliárd forinttal kistafírungozott erdélyi magyar Fidesz-sajtó mindenható ura volt. Ő döntött arról, hogy kit alkalmazzanak, kit rúgjanak ki, milyen szerkesztőségeket számoljanak fel (akit lehetett kirúgták, ahol minimális ellenállás volt, ott jött a felszámolás). Nekem külön cikket dedikált. Többek között azzal vádolt meg, hogy azokat a román nacionalista erőket támogattam, akik megvakították Sütő Andrást és akik a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot szervezték 1990-ben. Meg azzal, hogy együttműködöm a román titkosszolgálatokkal. És nem csak.
1990-ben 14 éves voltam, szinte napra pontosan egyidős Demeter Szilárddal. Pontosan tudta, egy évfolyamra jártunk, politikai karrierje előtt közös baráti társaságunk volt.
Kristálytisztán emlékszem arra az estére, ahogy az autó csikorogva haladt a havon - nem volt kitaposott út, bármikor elakadhattunk volna. Ahogy olvastam a cikket, arra gondoltam, ezzel a szöveggel beterítik Székelyföldet. És nekem visszamenni a székelyek közé ezzel a billoggal, hogy én "hatalomban tartottam" a Sütőt megvakítókat - nem lehet. Egyszerűen nem lehet ezzel a bélyeggel itt élni. Az egyetlen járható út számomra, ha visszafordulok a nőhöz az esztenára, azok közé, akiknek a feje fölül úri jókedvükben a farkaslaki fontosemberek elhordták a házat - és ott maradok. Inkább üvöltsenek körülöttem a kutyák, a farkasok, minthogy ezek a szavak sisteregjenek a nyomomba. Osztozunk a hegyekbe kergetettek sehonnaiságán.
Aztán mégis leereszkedtünk Farkaslakára. Épp valami helyi mulatságot tartottak. Sütötték a kolbászt, a Tamási Áron síremlékkel szemben lévő téren. Itták a forralt bort. Felismertem mindenkit, akiről azt mondták, részt vettek a házrombolásban. Részegek voltak a férfiak, hangosan kurjongattak a kolbász alatt pattogó tűz fényében. Odaléptem az egyikőjükhöz. Egészen közel hajoltam hozzá, bele akartam nézni a szemébe. Miért jöttem? Kecsetért! Tartotta a tekintetemet. Mire képesek? Láttam a szemében. Mindenre.
A kecseti házrombolás áldozataival készítettünk egy rövid filmbejátszás - eltűnt a tárhelyéről. Megjelent egy riportom egy lapban - megszüntették.
Demeter Szilárd rámhordott vádjai sokáig sisteregtek a nyomomban. Aztán elszállt az is, mint a füst a kecseti ház fölött. Marad a pernye még. A düh. Undor. Kutyavonítás.
Évekkel később kaptam ajándékba Silvia Federici könyvét a remek fordítótól, Piróth Attilától: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig. A farkaslaki, kecseti történetet akkor sikerült igazán helyére rakni. Megnyugvást, vigaszt nem, csupán bizonyosságot adott.