David

Az egyik legrosszabbul elsült szivatásunk volt elhitetni valakivel, hogy csak képzel minket. A haverokkal szarkészen, a lábunkat a tánctól nem érezve ültünk a lassan sarkadó hajnalban, és egyikőjüknek azt mondtam:

-Tök szép lenne mindez ha valós lenne.

Félig röhögve visszakérdezett egy félálomban lévő: -Mit mondasz? Mi nem valós ebből?

A csürhe gyorsabbjai hamarabb vették a lapot és ahogy valaszoltam: semmi, ők a maguk sorrendjében megismételték.

-Semmi, semmi, semmi.

Erre a srác felkönyökölt. Próbalta mereszteni a makacsul csukódó szemeit.

-Mivan?!

Megírhatnám pontosan mennyi időbe telt elhitetni vele a hülyeséget, és mennyivel több volt kimozdítani a tévhitből, de felesleges. Eltoltuk a konyhafilozofálgatassal addig a falig, amikor magam és a többi vérszívó is kezdte elhinni, hogy mindannyian csak képzeljük amit a világból érzékelünk, és többunk tarkóján a hideg rettegés kúszott fel. Szegény srác pedig mindenféle szuicid lamentálásban töltötte a másnapot.

a ruszki után most a kínai faszt szopkodhatja

Élj vele boldogan, áldásom rád.

Ő talán elvisel minden vitát.

Én már távozom, ezt megúsztam szárazon.

S bárhogy is számolom, egy cseppet se bánt.

Nekem akkor lett elegem a hosszú hajból, amikor egyrészt megkaptam a Donatella becenevet a Kiszel hasonlóság miatt. (Amugy van benne igazság: kerek arc, előreugró felső fogak és húsos ajkak.)

Másrészt egy reggel a haverom felvett a kocsijával, majd pár utcával arrébb megállt beszélgetni egy ismerősével. A cimbije először addig görnyedt, hogy a szemembe nézhessen. Aztán a vezetői ablakon hajolt be, hogy jobban szemügyre vegyen miközben a haveromnak azt mondta meg sem érdemel egy ilyen gádzsit mint én.

Miután jártam egy faszival, aki mindent lefotózott, amit evett, ahol volt éppen, a repedést a falon, a macskát a küszöbön, a pacalt a hentesnél, a repülőt a kifutón – mondjuk engem pont nem, úgyhogy aztán mondtam is neki, hogy most már nem is engedem, pukkadj meg, ha szerinted egy kerékbilincs érdekesebb, mint én –, valójában egy állandó videóközvetítés volt az élete, szóval gondoltam, hogy megpróbálom én is. De nekem rohadt fárasztó. Valahogy máshogy jár az ő agyuk. Én ott vagyok, benne a pillanatban, élvezem, beszélgetek, érzem, lubickolok, és ha van is röpke gondolatom, hogy mit szólnának mások, hogy irigykednének, hogy nekem milyen kurva jó most, a gondolat elég. Pedig nem rossz ez a fotózgatás, olyan egyértelműen pozicionálja az embert, hogy kicsoda is ő. Mondjuk néha hazugság, mert egy színház szépséges előcsarnokának fotózása nem jelent színházlátogatást, mégis azt hisszük. A lényeg, hogy nagyon tudom irigyelni azokat, akik képesek egy pillanatra kiszakadni a megélésből, és készíteni egy publikálható képes dokumentációt fél kézzel, meg nem nyúlni az ételhez, hanem kicsit még tologatni, hogy jobban mutasson, meg estélyiben felmászni egy falra, hogy minden híresség jól látszódjon. Nekem nem megy, pedig tényleg próbáltam, de elfelejtem, meg nem jó érzés megszakítani a dolgokat a fotóval való szarakodással. Jah, ha más csinálja, csak sóhajtok belül, mintha nekem nem lenne hozzá kezem, hogy csináljam.

Legutóbb egy barátom meghívott egy koncertre. Életem első olyan meghívása volt, amikor egy fellépő zenész hívott meg, jegyet kaptam, fel volt írva a nevem, és ezért cserébe nem kellett semmitse melóznom. Sosem kapcsolom ki a telefonom, csak lehalkítom. Ezen az estén teljesen kikapcsoltam, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy kéne fotózni, meg felvenni a Rejtelmeket, amihez csodaszép szerelmes emlékem kötődik, akkor már nem lett volna szerencsés a bekapcsolással és két SIM-kóddal szarakodni, inkább hagytam. Azzal a gondolattal, hogy majd legközelebb. Erre fogta magát a Sebő, és jól meghalt, és így nincs legközelebb. Ami ugye afelé taszigálná az embert, hogy fotózzon ezerrel, mert nincs legközelebb! Csakhát, leszámítva a szosölmédiás villogást, én nem nézegetem a fotókat, amiket készítettem, pláne nem egy belépőről.

Szerintem ér fotózni. Kicsit olyan hatása van egy fotón pepecselésnek, mint puskát írni a dolgozatra. Próbálsz minél kompaktabb kapaszkodókat alakítani későbbre. Akkor és ott látszólag csak körbejársz egy helyszínt, változtatsz a látószögön, arra vársz hogy kilépjen valaki vagy valami a keretből, de ezek -legalábhis számomra- mind hozzáadnak a megélt helyszínhez, élményhez.

Plasztikusabb az emlék, sokszor jobban megmaradnak így az illatok is. Amikor gondolatban visszajárok egy-egy kedves emlékhez, helyszínhez, az emléket építő díszletek elemei közül felcsendül egy dal, megérzem az illatokat. Néha a hőmérsékletet is, az orrba fagyott levegőt.

Nem vagyok hegymászó, ezért az a pár alkalom is erősen megmaradt amikor 3500 méteren, a síterep tetején oxigénhiányos állapotban álltunk. (Elsötétült látómezővel, a falnak támaszkodva és elég falfehéren, mert izgatottan felrohantunk a fogaskerekű lépcsőjén, ahol az amugy gyönyörű panorámából percekig semmit nem láttunk.)

Nem érzem, hogy mára ne férne bele az utazásaimba a filmes gépemmel a nyakamban kóvályogni, de valahogy mindig elfelejtem bepakolni a fotós táskát és a goprokat.

Bár van instám, a legjobb képeimet párom posztolja az ő oldalán, és ez nekem elég. Viszont nagy baráti összejöveteleknél, ha olyan sztori kerül elő, amit jól illusztrál egy kép, szivesen mutatom, büszkélkedek másoknak.

Elkezdtem filmre fotózni megint, éshát színek, textúrák, meg a két kiló fotóscucc, ami nálam van.

Számomra nem kényszeres egyik állapot sem. Nem kell mindent lefotóznom, ahogy az offlline, atélős időszakok is történnek maguktól.

Sok esetben van valamiről vivid, markáns kép előttem olyan helyekről amit jól bejártam. Meg is mernék esküdni hogy fotóztam is, utólag viszont rájövök, hogy mégse. Ezeken a helyeken elidőztem, magamba szívtam, talán fotózni is akartam, aztán elillant.

Viszont ezek nem elszalajtott pillanatok. Az oxigénhianyos átmeneti vakságot, és aztán a szemünk elé táruló panorámát akkor sem tudnám átadni képen, ha megszakadnék. Írásban pedig talán átjön.

Miután jártam egy faszival, aki mindent lefotózott, amit evett, ahol volt éppen, a repedést a falon, a macskát a küszöbön, a pacalt a hentesnél, a repülőt a kifutón – mondjuk engem pont nem, úgyhogy aztán mondtam is neki, hogy most már nem is engedem, pukkadj meg, ha szerinted egy kerékbilincs érdekesebb, mint én –, valójában egy állandó videóközvetítés volt az élete, szóval gondoltam, hogy megpróbálom én is. De nekem rohadt fárasztó. Valahogy máshogy jár az ő agyuk. Én ott vagyok, benne a pillanatban, élvezem, beszélgetek, érzem, lubickolok, és ha van is röpke gondolatom, hogy mit szólnának mások, hogy irigykednének, hogy nekem milyen kurva jó most, a gondolat elég. Pedig nem rossz ez a fotózgatás, olyan egyértelműen pozicionálja az embert, hogy kicsoda is ő. Mondjuk néha hazugság, mert egy színház szépséges előcsarnokának fotózása nem jelent színházlátogatást, mégis azt hisszük. A lényeg, hogy nagyon tudom irigyelni azokat, akik képesek egy pillanatra kiszakadni a megélésből, és készíteni egy publikálható képes dokumentációt fél kézzel, meg nem nyúlni az ételhez, hanem kicsit még tologatni, hogy jobban mutasson, meg estélyiben felmászni egy falra, hogy minden híresség jól látszódjon. Nekem nem megy, pedig tényleg próbáltam, de elfelejtem, meg nem jó érzés megszakítani a dolgokat a fotóval való szarakodással. Jah, ha más csinálja, csak sóhajtok belül, mintha nekem nem lenne hozzá kezem, hogy csináljam.

Legutóbb egy barátom meghívott egy koncertre. Életem első olyan meghívása volt, amikor egy fellépő zenész hívott meg, jegyet kaptam, fel volt írva a nevem, és ezért cserébe nem kellett semmitse melóznom. Sosem kapcsolom ki a telefonom, csak lehalkítom. Ezen az estén teljesen kikapcsoltam, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy kéne fotózni, meg felvenni a Rejtelmeket, amihez csodaszép szerelmes emlékem kötődik, akkor már nem lett volna szerencsés a bekapcsolással és két SIM-kóddal szarakodni, inkább hagytam. Azzal a gondolattal, hogy majd legközelebb. Erre fogta magát a Sebő, és jól meghalt, és így nincs legközelebb. Ami ugye afelé taszigálná az embert, hogy fotózzon ezerrel, mert nincs legközelebb! Csakhát, leszámítva a szosölmédiás villogást, én nem nézegetem a fotókat, amiket készítettem, pláne nem egy belépőről.

Szerintem ér fotózni. Kicsit olyan hatása van egy fotón pepecselésnek, mint puskát írni a dolgozatra. Próbálsz minél kompaktabb kapaszkodókat alakítani későbbre. Akkor és ott látszólag csak körbejársz egy helyszínt, változtatsz a látószögön, arra vársz hogy kilépjen valaki vagy valami a keretből, de ezek -legalábhis számomra- mind hozzáadnak a megélt helyszínhez, élményhez.

Plasztikusabb az emlék, sokszor jobban megmaradnak így az illatok is. Amikor gondolatban visszajárok egy-egy kedves emlékhez, helyszínhez, az emléket építő díszletek elemei közül felcsendül egy dal, megérzem az illatokat. Néha a hőmérsékletet is, az orrba fagyott levegőt.

Nem vagyok hegymászó, ezért az a pár alkalom is erősen megmaradt amikor 3500 méteren, a síterep tetején oxigénhiányos állapotban álltunk. (Elsötétült látómezővel, a falnak támaszkodva és elég falfehéren, mert izgatottan felrohantunk a fogaskerekű lépcsőjén, ahol az amugy gyönyörű panorámából percekig semmit nem láttunk.)

Nem érzem, hogy mára ne férne bele az utazásaimba a filmes gépemmel a nyakamban kóvályogni, de valahogy mindig elfelejtem bepakolni a fotós táskát és a goprokat.

Bár van instám, a legjobb képeimet párom posztolja az ő oldalán, és ez nekem elég. Viszont nagy baráti összejöveteleknél, ha olyan sztori kerül elő, amit jól illusztrál egy kép, szivesen mutatom, büszkélkedek másoknak.

A mai előbújása, mint bukolikus filozófus sokakat ingerelt. Maga L. Simon László is elmarasztalta, és a militáns hangnemre váltó Stefano Bottoni sem kímélte.

Eredetileg nem akartam beleszólni a beszélgetésbe. Elhatároztam, hogy a saját sérelmeimről, veszteségeimről nem fogok mondani semmit a jövőben. Amit megtapasztaltam ezekben az években - nem tudom, nem akarom megosztani. Az ekkor szerzett mély pesszimizmus, viszolygás, és minden ami ebből következik maradjon magánügy, és csak az enyém, mert az ilyesmivel kollektíven nem lehet együtt élni.

Egy valamit jelként azért rögzítenék Demeter Szilárd szelíd, zeneszerzői, regényírói és kertművelői terveinek margójára.

2018 januárjában a kecseti házrombolás helyszínén és annak környékén riportoztunk. A Farkaslaka községhez tartozó Kecseten egy helybéli, több gyermekes nő feje fölül a helyi politikai potentátok úri jókedvükben elhordták a házát. Egyszercsak megjelentek az udvarán, nagy teljesítményű autóikkal, s a kis viskót vontatókötelekkel egyszerűen szétszedték Jó mulatság, férfimunka.

A nő a gyermekeivel a környező hegyekbe menekült. Egy helyben élő ember hívott fel engem, elmesélte az esetet (haragban volt az elkövetőkkel, így akart bosszút állni). Megnéztem a ház hűlt helyét, majd felmentünk a nő után az esztenára (a helyre, ahol juhokat tartott a gyerekeivel). Nagy hó volt, hideg. Kísérteties kutyavonítós este jöttünk vissza a hegyekből. És ahogy ereszkedtünk befelé a havas hegyoldalon valaki átküldte Demeter Szilárd rólam aznap megjelentetett cikkét.

Demeter Szilárd akkor épp a több milliárd forinttal kistafírungozott erdélyi magyar Fidesz-sajtó mindenható ura volt. Ő döntött arról, hogy kit alkalmazzanak, kit rúgjanak ki, milyen szerkesztőségeket számoljanak fel (akit lehetett kirúgták, ahol minimális ellenállás volt, ott jött a felszámolás). Nekem külön cikket dedikált. Többek között azzal vádolt meg, hogy azokat a román nacionalista erőket támogattam, akik megvakították Sütő Andrást és akik a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot szervezték 1990-ben. Meg azzal, hogy együttműködöm a román titkosszolgálatokkal. És nem csak.

1990-ben 14 éves voltam, szinte napra pontosan egyidős Demeter Szilárddal. Pontosan tudta, egy évfolyamra jártunk, politikai karrierje előtt közös baráti társaságunk volt.

Kristálytisztán emlékszem arra az estére, ahogy az autó csikorogva haladt a havon - nem volt kitaposott út, bármikor elakadhattunk volna. Ahogy olvastam a cikket, arra gondoltam, ezzel a szöveggel beterítik Székelyföldet. És nekem visszamenni a székelyek közé ezzel a billoggal, hogy én "hatalomban tartottam" a Sütőt megvakítókat - nem lehet. Egyszerűen nem lehet ezzel a bélyeggel itt élni. Az egyetlen járható út számomra, ha visszafordulok a nőhöz az esztenára, azok közé, akiknek a feje fölül úri jókedvükben a farkaslaki fontosemberek elhordták a házat - és ott maradok. Inkább üvöltsenek körülöttem a kutyák, a farkasok, minthogy ezek a szavak sisteregjenek a nyomomba. Osztozunk a hegyekbe kergetettek sehonnaiságán.

Aztán mégis leereszkedtünk Farkaslakára. Épp valami helyi mulatságot tartottak. Sütötték a kolbászt, a Tamási Áron síremlékkel szemben lévő téren. Itták a forralt bort. Felismertem mindenkit, akiről azt mondták, részt vettek a házrombolásban. Részegek voltak a férfiak, hangosan kurjongattak a kolbász alatt pattogó tűz fényében. Odaléptem az egyikőjükhöz. Egészen közel hajoltam hozzá, bele akartam nézni a szemébe. Miért jöttem? Kecsetért! Tartotta a tekintetemet. Mire képesek? Láttam a szemében. Mindenre.

A kecseti házrombolás áldozataival készítettünk egy rövid filmbejátszás - eltűnt a tárhelyéről. Megjelent egy riportom egy lapban - megszüntették.

Demeter Szilárd rámhordott vádjai sokáig sisteregtek a nyomomban. Aztán elszállt az is, mint a füst a kecseti ház fölött. Marad a pernye még. A düh. Undor. Kutyavonítás.

Évekkel később kaptam ajándékba Silvia Federici könyvét a remek fordítótól, Piróth Attilától: A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig. A farkaslaki, kecseti történetet akkor sikerült igazán helyére rakni. Megnyugvást, vigaszt nem, csupán bizonyosságot adott.

segítettem, önkénteskedtem, ingyenesen feladatokat vállaltam, ingyé' dolgoztam, és még el is mentem szavazatot számolni egy olyan megyének egy olyan falujába amit amúgy nemhogy vaktérképen, de még a googel maps-on sem találnék meg némi segítséggel sem. akkora megrázkódtatás mint azon az éjjelen, amikor végeztünk és elkezdtem pörgetni a telót, hallgatni a híreket még akkor sem ért volna ha a pasimmal közös ágyamban apámat találom Gulyásgerivel meg annak fenyőjével miután ketten eltőzsdézték a Lidl nosztalgiakiflim csücskét.

szóval mindent IS feladtam, én ide többé semmit sem. nesze neked segítés, ingyen meló, csikorgó fogakkal adtam le a tök jól használható régi tabletemet 5e forint beszámításért a Samsungnak, inkább ez mint egy rászoruló gyerek támogatása, úgyis a falud a fideszre szavazott 99%ban, kabbe. első hónapokban lelkesen excelben vezettem hány órát nem dolgozok ingyen, mire nem utaltam és számszerűsítettem, ebből fizettem azt a másfél tonna pusheen macskás izébizét amiket összevásároltam Ázsiaban.

kijövök: utáltam és utálom.

még mindig hiányzik a civil takarítsunk együtt, építsünk padokat, tanítsunk gyerekeket, adjuk össze, újítsuk fel, fogjuk meg, emeljük fel. utálom nézni ahogy rohad a környezetem, ahogy rohad az egész amiben élünk.

a tavalyi Pride volt az első amire felálltam és kimentem, vhogy ott megráztam magam és késő estig a városban kóboroltunk. a telómon még mindig az a hátterem ahogy vonul a tömeg a hídon és a szobor lenéz ránk. és nem, azóta sem hiszek a varázsütésben, a politikusok mindenhatóságában, és vagyok annyira öreg hogy tudjam, aki a politikában elkezdi az 99,99%ban dicstelenül végzi. csak nem mindegy hogy a végén felkötjük ünnepelve vagy csak legyintünk, az is egy fasz.

Dalma te léha fasz!

macifej, a legjobb

A Gibson gitárok fejrészének a végébe tökéletesen beleillik a Schecter gitárok fejrészének a vége. A B.C.Rich gitárok esetében... Nos... ;)

ha film, akkor meg:'Predator: Badlands'

A két humorista és a közönség együtt érezheti meg a határokat az előadás folyamán: miből lehet viccet csinálni, és miből nem. És mindezt kinek? A végén mindenki maga döntheti el, hogy mit gondol arról a cigányról, akit a Trafó színpadán látott, és hogy ez megváltoztatja-e a véleményét azokról, akikkel még nem is találkozott.” (Forgács Rudolf)

Forgács Rudolf: Cigány, de rendes - PREMIER

Január 24. @ Trafó

Az előadás a Stand Up Roma felhívás keretében, a Független Színház Magyarországgal együttműködésben jött létre.

elkezdődik az ünnepség valahol a Duna-parton a sárban

mindenki szomorú

három évvel később megérkezik a láng a stadionba

kialszik

betámolyog egy részeg, harmadik próbálkozásra meg tudja gyújtani a gyufáját, hogy legyen tűz

elképesztő, egész stadionos élőkép: jelre mindenki a feje fölé emeli a neki kiosztott kartont, a páros számú szektorok feketébe borulnak, a páratlanok világosszürkébe

a világbékét szimbolizálandó szabadon engednek száz keselyűt

Az más dolog, hogy se a választott név, se a kétsoros öltönyben vécére és közértbe menetel sem fog stílust, tartást kölcsönözni egy kártékony baromnak.