Csak egy ember

hogy a Várszínház majdnem összes nyomát elhazudták és letagadták. érted, megvan a terem ahol Beethoven zenélt, és akkor erre nem felhúzunk vmi istentelen ügyes pr-t meg odazúdítunk komolyzenei nagyokat és rittyentünk egy olyan pici színház és koncert központot aminek a csodájára jár a világ hanem elzárjuk.

magánorgonával bazdmeg.

Barabások meg Színyei-Mersék minden szobában, a lépcsőfordulóban nevetséges lámpa, csúszós padló, magánkönyvtár ritkaságokkal egy olyan miniszterelnöknek aki büszke arra hogy csak a Népsporit meg a fasiszta Vadizéket olvassa, hatalmas földgömb, puha szőnyegek.

meg persze vaságy bazdmeg, mit akart az jelenteni? Ferenc József annyira puritán volt és katonaságbuzi, hogy ő valóban egy egyszemélyes vaságyon aludt, a dolgozója mellett és erről volt híres, de az ő szobáján lehetett látni hogy az valóban ott állt súlyos évtizedeket és kurvára nem póz volt. itt erről az ágyról ordít hogy póz (strike a pose, hallod Madonna hangján), ahogy igazából minden is egy kurva póz, hogy a "felcsúti fiú" végre főnemesnek érezhesse magát, mert asszem sosem tudta túltenni magát azon, hogy a budapesti kölykök hozták magukkal a gyerekszobát, ami neki nem adatott meg (ha felfogta volna, hogy a gyerekszoba zsigerből jön nem itt tartana az ország, hiszen hány meg hány kíválóságunk van akik faluról indultak Nobel díjasnak/zseninek/híresnek lenni és hány földostoba proli gecit termelt ki Budapest nemegy jó gyerekszobája, akkor most nem így állna az ország).

végtelen elégtétel hogy az odagányolt teraszra amikor kijutunk senki sem a kilátást csodálja, vagy Orbán focis videójával jön, hanem beállunk abszolút filmszínház pózba és integetünk át a Sándor palota töküres erkélyére. teljes és totális a megsemmisülése Orbán elmúlt 16 évének, mert a Viktorka egójának emelt szentélyt meggyaláztuk azzal hogy 25 fős csoportokban trappolunk fel és alá, itt többet a geci egyetlen percre sem fogja magát jól érezni, még akkor sem ha megtalálják Szent László és Mátyás trónját és azokban hentereghet a Bese atya által felszentel falak között Kádár koponyáját forgatva az ujjai között.

feldobódsz, de szomorú vagy a végén, ez semmiben nem különbözik az arany wc keféktől. legfeljebb nagyobb és nem viheti haza pár elsőnek érkezett szerencsés, hogy abból koszlott Mercit vehessen.

amúgy tényleg van a kertben madárriasztó. hogy valóban ott van abban a túlfésült kertben az olyan jól összefoglalja ennek az elmeháborodott senkinek a lelkivilágát hogy az igazából letaglóz (hiszen abban a kertben valszeg naponta 4-5 kertész térdelhetett naponta, hogy ez a patika állapot meglegyen, szóval mifaszért lett volna pár madárszar olyan kiborító? persze tudom, ha egy egész államformát tettél meg annak hogy rajtad kívül mindenkinek SZAR legyen hát akkor nehogy már pár tollas dinó jól érezze magát az ablakod alatt).

Az egészben a legszörnyűbb, hogy a múzeumi vezető, aki visszahívott, a saját unokatestvérem. :(((((

Ezek ugyanazok.

Kicsi ország, egy csőcselékünk van.

Az utóbbi időben azon gondolkodom, hogy mi történik velünk lélektanilag most, amikor egy hosszú politikai korszak véget ért. Művészetterapeutaként bántalmazott nőkkel dolgozom, és nehéz nem észrevenni a párhuzamokat egy bántalmazó kapcsolatból való kilépés és egy társadalom politikai tapasztalata között.

Amikor valaki kilép egy bántalmazó kapcsolatból, az első időszak nem a megkönnyebbült megbocsátásé. Nem a kiengesztelődésé. Hanem a zavaré, a feszültségé, a haragé, a lassan visszatérő valóságérzékelésé. A túlélő először nem békét keres, hanem biztonságot. Nem erkölcsi nagyságot, hanem levegőt.

A terápiában pontosan tudjuk: a megbocsátást nem lehet siettetni. Sőt, nem is célként kezeljük. Amikor egy PTSD-ből kilábaló nőt azzal terhelnek — gyakran vallási nyelven —, hogy „meg kell bocsátania”, az könnyen másodlagos traumatizációvá válik. Mintha újra elvennék tőle a saját idejét, a saját érzéseinek jogát. A gyógyulás sorrendje nem így működik. Előbb meg kell történnie annak, hogy kimondható legyen: ez fájt, ez igazságtalan volt, ez megtörtént velem. A harag nem a gyógyulás akadálya, hanem sokszor annak első jele.

Most valami hasonlót látok társadalmi léptékben is. Sok ember — köztük én is — nem pusztán politikai kisebbségben élt az elmúlt években, hanem egzisztenciális értelemben érezte magát kívülállónak. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy mások kormányoztak, hanem arról, hogy bizonyos értékek, hangok, érzékenységek mintha nem számítottak volna legitimnek a közös térben. Sokan tanultak meg hallgatni, alkalmazkodni, kerülni a nyilvános megszólalást. Nem feltétlenül félelemből, inkább abból a lassan belsővé váló tapasztalatból, hogy nincs valódi helye annak, amit gondolnak.

Egy hosszú ideig fennálló politikai rendszer pszichológiailag kapcsolattá válik. Kialakul egy sajátos együttélés: alkalmazkodás, öncenzúra, cinizmus, túlélési stratégiák. És amikor ez a helyzet véget ér, nem azonnali felszabadulás következik, hanem valami sokkal összetettebb állapot. Mintha egy egész társadalom kezdene kilépni egy érzelmileg megterhelő viszonyból. A biztonság első jele nem a nyugalom, hanem az, hogy végre megjelenik a felgyülemlett düh és fájdalom.

Éppen ezért veszélyesnek érzem a túl gyors megbékélésre való felszólításokat. Amikor azt halljuk, hogy „most már lépjünk túl rajta”, „ne nézzünk vissza”, „bocsássunk meg”, az nagyon hasonlít ahhoz, amikor egy túlélőt arra kérnek, hogy ugorja át a gyász és a feldolgozás szakaszait. A társadalmi gyógyulásnak is idő kell. Előbb el kell hangozzanak a történetek. Előbb el kell ismerni a megaláztatásokat, a veszteségeket, a kimondatlan éveket. A megbocsátás — ha egyáltalán megszületik — nem döntés, hanem következmény.

A gyógyulás nem a megbocsátással kezdődik, hanem azzal, hogy a közösség képes kimondani: ez megtörtént, ez fájt, ez igazságtalan volt, és nem képzelődtél.

Ez az, amit a traumaelmélet kollektív validációnak nevez.

Enélkül nincs megbékélés — csak elfojtás.

Talán most nem az a feladatunk, hogy nagylelkűek legyünk, hanem hogy igazak. Hogy visszataláljunk ahhoz az élményhez: van közünk a közös valósághoz, számít a hangunk, létezhetünk a nyilvános térben anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene a létezésünkért.

A terápiában azt látom, hogy a gyógyulás ott kezdődik, amikor a túlélő végre nem magyarázza többé a bántalmazót, hanem elkezdi komolyan venni saját tapasztalatát. Talán társadalmi szinten is ez a pillanat előtt állunk. Nem bosszúra van szükség, hanem validációra. Nem felejtésre, hanem emlékezésre. Nem gyors kiengesztelődésre, hanem arra a lassú folyamatra, amelyben újra megtanulunk bízni egymásban és a közös térben.

Facebook