#flexforsex

Ma megint nem volt kedvem senkihez sem. Egyre többször van ez így.

Ma nem tudtam kikelni az ágyból reggel. Egyszerűen nem ment. Nem teljesen miattad. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy semmihez és senkihez sincsen kedvem. Igazából egy barátom sem érdeklődik már olyan bőszen irántam, mint az elején. Vagyis… mindenki tudja, hogy vagy te. Kidobtál, elhagytál. Majd kiheverem.

 Majd biztosan.

 Írni sincs most kedvem. Se enni, se inni. Fáradt vagyok, de hiába alszok, nem leszek kipihentebb.

Lehetek boldog ideig, óráig, lehetek mosolygós, és nevethetek nagyokat… de van egy pillanat, amikor mindig te fogsz eszembe jutni, és akkor az a mosoly lehervad az arcomról. Nem azonnal… hanem szépen, lassan ahogy realizálódik bennem az érzés… hogy még mindig hiányzol. Mindegy, hogy mit teszek, mindegy, hogy mennyire nevetek, mindegy, hogy mennyire szeret valaki más. Mindig hiányozni fogsz nekem.

Azt mondtad, hogy túlságosan is törődtem veled. Hogy én túl jó vagyok, neked meg van egy rossz oldalad is, amit nem ismerek. Én sem értettem, hogy miért szerettem beléd ennyire. Az az igazság, hogy megijesztett téged a szerelmem. Annyira erős, és gondoskodó volt. Igazán boldog voltál velem, ezt ne tagadd. Annyira csodálatos pillanataink voltak. Azt a bizonyos mosolyt sosem sikerült lehervasztani az arcodról, ha velem voltál.

Hogy érzed magadat, ha meghallod a nevemet?

Nem azért nem írok neki, mert nem akarok. Csak nem hiszem, hogy vágyna a társaságomra. Lehet, már régen mással van. Lehet, zavarnám már. Ő mondta, hogy engedjük el ezt, ő mondta, hogy már nem vagyunk egy hullámhosszon. Hogy már nem akar engem, és nem úgy érez irántam, ahogy az elején. Annyira bosszantó, hogy akármikor felkereshetnél, és mégsem teszed.

Mitől ijedtél meg? Mert egy idő után éreztem, ahogy próbálsz eltaszítani magadtól. Te magad mondtad, hogy akik szeretnének a közeledbe férkőzni, azokat eltaszítod. De én még mindig szeretnék melletted lenni. Olyan módon ragaszkodok hozzád, ahogy eddig még senkihez sem. Mit tettél velem? Az, hogy így érzek… reményt ad nekem. Egy kicsit mindennap reménykedek, hogy munkából hazaérve itt talállak az ajtóm előtt ülve. Megszeppenve néznénk egymásra… és lassan kinyögnél egy sziá-t.

 Eldöntöttem, hogy a szülinapodig fogok írni neked leveleket. És elküldöm másnap ezeket neked… valahogyan.

Sosem bíztam a kékszemű emberekben. Fura, mert nekem is kék. Meg a szüleimnek is. De ha jobban odafigyeltem rájöttem, hogy barátokból is csak a barnaszeműekhez állok közelebb. Minden kékszemű fiú eddig csalfának bizonyult. Egyszerűen amint megláttam őket tudtam, hogy ez nekem rohadtul fog fájni. Bántani fognak. Nem tudtam egyikben sem megbízni.

Sőt, ha őszinte akarok lenni, nem is tetszett. Annyira világos volt, és nekem a sötétszemű fiúk tetszettek. Semmi sem indokolta, hogy te ennyire bejöjj nekem.

 Aztán mégis. Feltétel nélkül bíztam benned, és meg sem fordult a fejemben az, hogy más lányokkal beszélgetsz. Mindig őszinte voltál és egyenes. Kedves voltál velem, udvarias. Nem kellett aggódjak, hogy írsz-e még nekem, mert minden reggelem a te jó reggelt üzeneteddel kezdődött. Minden este elköszöntél, és minden pillanatban éreztetted velem, hogy én vagyok a legfontosabb neked. Bújtál hozzám, és szeretgettél, masszíroztad a fejemet mikor migrénem volt, és megmutattad a számaidat, amiket csináltál. Melletted igazán nőnek éreztem magamat. Dicsértél, és elhittem neked. Melletted nem akartam más lenni, melletted én voltam! Elvittél a munkába, és értem jöttél mikor máshol szórakoztam. Támogattál és mérhetetlen energiával ruháztál fel. Melletted nem éreztem, hogy a lehetetlen szó létezne.

Tudom, hogy szerettél. Mert ilyet még sosem éreztem férfi mellett.