Sosem bíztam a kékszemű emberekben. Fura, mert nekem is kék. Meg a szüleimnek is. De ha jobban odafigyeltem rájöttem, hogy barátokból is csak a barnaszeműekhez állok közelebb. Minden kékszemű fiú eddig csalfának bizonyult. Egyszerűen amint megláttam őket tudtam, hogy ez nekem rohadtul fog fájni. Bántani fognak. Nem tudtam egyikben sem megbízni.

Sőt, ha őszinte akarok lenni, nem is tetszett. Annyira világos volt, és nekem a sötétszemű fiúk tetszettek. Semmi sem indokolta, hogy te ennyire bejöjj nekem.

 Aztán mégis. Feltétel nélkül bíztam benned, és meg sem fordult a fejemben az, hogy más lányokkal beszélgetsz. Mindig őszinte voltál és egyenes. Kedves voltál velem, udvarias. Nem kellett aggódjak, hogy írsz-e még nekem, mert minden reggelem a te jó reggelt üzeneteddel kezdődött. Minden este elköszöntél, és minden pillanatban éreztetted velem, hogy én vagyok a legfontosabb neked. Bújtál hozzám, és szeretgettél, masszíroztad a fejemet mikor migrénem volt, és megmutattad a számaidat, amiket csináltál. Melletted igazán nőnek éreztem magamat. Dicsértél, és elhittem neked. Melletted nem akartam más lenni, melletted én voltam! Elvittél a munkába, és értem jöttél mikor máshol szórakoztam. Támogattál és mérhetetlen energiával ruháztál fel. Melletted nem éreztem, hogy a lehetetlen szó létezne.

Tudom, hogy szerettél. Mert ilyet még sosem éreztem férfi mellett.