Ha elég sokszor mondják el,
hogy valakit nem lehet megmenteni, és ő maga nem is szeretné, akkor egy nap fel kell mászni a romokra és le kell ülni teázni. Levegőt venni, pihenni, és kimondani: itt csak romok vannak. Nem az én háborúm volt. Az én harcom a pincében zajlott. Hogy félelmünkben ne váljunk állatokká. Se farkasokká, se visító patkányokká.
Nade nem is ez a mai nap kérdése, mert egyszer mindenhol béke lesz aztán, de tök mindegy, a háborúk alatt is szeretnek, szülnek, válnak és újraszeretnek emberek – ez valahogy mindennél fontosabb. A kérdés az, ami tegnap felmerült bennem, hogy mikor jönnek már rá az oktatással foglalkozók, hogy amíg nem tanítanak az iskolákban kommunikációt, önismeretet, konfliktuskezelést, addig rengeteg lesz a válás, az öngyilkosság és úgy összességében az elégedetlen és boldogtalan ember? Nem sok kell. A fiam egy évig tanult egy remek tanártól tanulásmódszertant. Ennek a keretein belül tanulta a fentieket. Akkorát fogott rajta, ami aztán évek alatt kiérlelődött benne. A felhasznált technikák sikerre vitték, a pozitív élmények megerősítették a megoldásokba vetett hitét. Nyíltan és egyértelműen tud kommunikálni érzelmekről, a gondolatairól vagy a félelmeiről. Az elragadtatásomban amúgy benne van az is, hogy kicsit azért az autizmus spektrumon nem a nullán áll, szóval voltak bennem rémületek.
Hallgatom a barátnőim panaszait, és eszembe jut a többi barátnőm panasza, és mindegyikünknek, de tényleg mindegyik barátnőmnek, akár házas, akár nem, kapcsolatban él, barátai vannak, mindnek egy gondja van AZZAL AKIT SZERET: Mi a fasz van a férfiakkal?
