Egy vitában
az ember ritkán vagy sosem jut el odáig, hogy a másik ember álláspontját valóban megpróbálja megérteni. Hogy mindabból amit mond egy "jelenet" álljon össze aminek a közepébe belép és körbenéz. Ez lenne az az igyekezet amikor elhagyom az Énközpontúságot, azért, hogy jobban megértsem, hogy az Én hogy jutott oda ahol van. Nem tudom ez mennyire érthető. Hogy nem az a cél, ha az ember magára vegye a másik problémáit, tetőzve vele a sajátját, hanem csak figyelmesen meghallgatja a másik életének díszleteit, és mintha besétálhatna, mint egy színpadon, egy szerepbe, belelép a másik életébe. Aha, aha, értem, látom, már tiszta. Látlak téged, látom magamat, és látom a konfliktus okát, és, ha én vagyok inkább tisztánlátó, akkor megpróbálom a konfliktust a megoldás felé mozgatni. Amiben rengeteg sok olyan van, hogy "értem", "értelek". És ami nagyon nehéz, mert érdekellentétek vannak. Hiszen máshogy nem jött volna létre a konfliktus. És az sem cél, hogy megússzuk! A napokban megkérdezték tőlem, hogy „milyennek látod magadat az ő szemével?” Váratlan utazás volt, mert amit láttam azt valóságosnak láttam, de kicsit sem olyannak amilyennek látni szerettem volna magam. Amúgy ajánlom mindenkinek ezt a játékot. És ennyi év pszichológiai ismeretterjesztő olvasmány és terápia után vajon nekem miért nem jutott eszembe? Hát, ezért van szükség a segítőkre.
Azt hiszem, van olyan konfliktus aminek a gyökerei mélyre nyúlnak és valójában nincs megoldása csak kulturált elviselése. Ahogy az ember formálisan jóban van a kollégáival például, akkor is, ha baja van vele.
Nem csak hajlamom van rá, hanem késztetésem is, hogy a konfliktusokat a saját káromra simítsam el. Egy narcisztikus anya mellett az ember ebbe beleszokik. Mindig föladni magam, hogy elmúljon a félelem ami egy gyerekben van, hogy ha haragszanak rá, akkor vége a világnak, vége az életének. Hiszen mit csinálhatna egyedül?
Ez a rutin aztán azt eredményezi, hogy az ember meggyőződés nélkül kapásból alámegy másoknak. Nem konfrontálódik később sem vagy olyan intellektuális módon teszi, hogy a másik észre sem veszi. A szarkazmus az intelligens emberek fegyvere. Attól, hogy valaki rutinból felold konfliktusokat, még nem következik az, hogy ezek benne is feloldódtak. A MÁSIK ember számára oldja fel a konfliktust. És ennek muszáj valamikor véget vetni. Mert ez pusztító. Mert az elfedett konfliktusok belül újabbakat generálnak, és csak kívül lesz béke, de belül nem.
Én nem tudok kiállni magamért. Nem tudok felnőtt vitákban részt venni. Egyszerűen nem tanultam meg, nem nőttem fel ebben és fogalmam sincs milyen egy olyan vita, amiben két ember szörnyű dolgokat vagdos egymáshoz, aztán kifújják magukat és összeölelkeznek és szent a béke.
Egyetlen utat tudok, hogy ahhoz igazodom, mostmár, hogy elég öreg vagyok és ez fontossá vált ahhoz, hogy ne egy érzelmi káoszban éljek, (ami korábban menőn művészinek tűnt), próbálok a saját érzéseim mélyére menni és nem hazudni se magamnak se másnak. Nem manipulálni, nem megfelelésre hajtani. De az életemnek az a része, hogy hogyan kell felnőttként kezelni konfliktusokat, ez el van baszva. Csak csodálattal nézem azokat, akik bátran és önazonosan csinálják ezt.
Ha két olyan embernek van konfliktusa, akik mindketten el vannak ebben baszva, akkor nem tudom mi van. Várnak a feloldásra, amíg meg nem halnak.
