#empata

Te, ki igyekszel mindig kedvesen, önzetlenül, együttérzően fordulni az emberekhez, neked teszem fel a kérdést: ugye mennyire nem könnyű empatának lenni ebben az egocentrikus világban?

De mi valamiért újra és újra próbáljuk megmutatni a környezetünknek, miként érdemes egymással bánni, akárhányszor is tapasztalunk valamilyen gonoszságot. 

Ha valaki empatikus, az annyira sok mindent magába foglal: egy empata törekszik az együttérzésre, kedvességre, önzetlenségre, segítőkészségre, megértésre... és még sorolhatnám. Röviden, minden olyan érzést táplál és továbbad, amitől a világ jobb, békésebb, szeretettel telibb hely lehet.

Valahonnan, valahogy a szeretet ősi ereje ott van bennünk, ott van mindenkiben, nekünk pedig az a feladatunk, (ha ráébredtél-e erre vagy még nem) hogy megmutassuk, a szeretet mennyivel éltetőbb hatalom, mint a gyűlölet. A szavaink magukban rejtik a titkot: szer-ETET, gyűl-ÖLET. 

Mindenkinek van olyan kollégája, ismerőse, rokona, akit nem könnyű szeretni. Velük tekintetben nehezebb dolgunk van, de őket sem véletlenül kaptuk az életünkbe, meg kell értenünk ennek a miértjét. A lelkibékénkre vigyázva, de nekik is meg kell próbálnunk utat mutatni vagy éppen tanulnunk kell tőlük valamit.

Sajnos a hozzánk hasonló embereket sokszor kihasználják, természetesnek veszik a kedvessüget, ezért nagyon fontos a tudatosság, annak állandó gyakorlása. A tudatosságon belül egyrészt elengedhetetlen a minőségi feltöltődés, ugyanis kell tudnunk miből adni, másrészt a határainkat is meg kell tanulnunk felismerni, méltó módon meghúzni másokkal szemben. 

Feladatunk, hogy szórjuk fényt, mutassunk példát, beszéljünk erről minél több emberrel, próbáljuk velük megértetni, valójában a kedvesség, a segítőkészség a valódi önzőség, de jó értelemben. Hiszen, ha másokkal teszünk jót, az százszorosan visszaáramlik hozzánk. Ha másoknak segítünk, önmagunknak segítünk. Mindenki fel tudja magában idézni az érzést, amit azután érzett, miután segített valakinek. Ez egy máshoz nem hasonlítható, felemelő, gyógyító, tisztító, egységet termető érzés... 

Tudom, hogy sokszor nagyon nehéz, de azt tanácsolom, csak azért is légy empatikus, másokkal együtt-érző lény! Ez egy olyan pozitív - evilági szóval - fegyver, ami mindennél hatásosabb. Ha felveszed mellé a remény pajzsát, nem tud leteríteni semmilyen igazsátalanság, lekicsinyítés, átverés, rosszindulat. Csak azért is gyújts fényt a sötétségben, mert ha így teszel, észreveszed, hogy egyre több és több a fény. Csak azért is szeress, mivel, ha jó mélyen a lelkedbe tekintesz, rájössz, nincs is ennél fontosabb.

(napisao neko ko je sa hipersenzitivnom osobom)

Prizor koji najbolje prikazuje hipersenzitivne je mačka ispod kauča. Sćućurena, sklupčana, razrogačenih očiju sa šapama preko njuške. A ti, koji si odabrao da živiš s tom mačkom, dole si sa glavom naslonjenom na pod i pokušavaš da je izmamiš da izađe. U početku ne shvataš. Svaki šum, svaki lepet krila, svaki dašak vetra tera je da se sakrije ispod, sa očima punim straha. Misliš da je možda bipolarna, tako otuđena i sa raspoloženjem koje se menja prema vlažnosti vazduha. Tada proveravaš termometar, jesu li vrata zaključana, a prozori zatvoreni. I svaki put kad uspeš da je navedeš da izađe obavije te njena ljubav, njena potpuna, darežljiva i pažljiva posvećenost.

Polako počinješ da shvataš da u njoj nema ničeg čudnog i neuravnoteženog, ali da ti šumovi koji za tebe nisu vredni pažnje zaista postoje.

Tu su, i za nju su kao grmljavina.

Možeš da dobiješ njenu ljubav koja je hiper, kao sve ostalo, ako obratiš pažnju, pokušaš da izbegneš šumove i da ih sprečiš. Naravno, u početku nije lako. Sve se protivi logici odnosa kakve si do tada imao.

Plaši se mraka i ne veruje nikome i ničemu.

Teško joj je objasniti da nešto nije „lično”. Nisi ti taj u koga nema poverenja. Jednostavno nema poverenja, ko god da si. Primećuje znake i raspoloženja na daljinu i ugrađuje nas u svoju priču. To je samo proizvod prošlih nagomilanih iskustava.

Plaši se da se ne poseče: a jedini način koji ima da što manje krvari jeste da spreči da padne.

Setimo se da je ona uvek vrlo temeljna. Može to da koristi kao alibi za sebičnost tako što će od sebe napraviti veću žrtvu nego što bi to bilo dozvoljeno, vešto menjajući kriterijume za procenu činjenica. Greška u koju ne treba upasti jeste da popustiš pred njenim strahom i ostaviš je iza zidova koje je sama sagradila, da poveruješ da joj je tamo dobro.

To je zapravo njen zatvor. Ako joj se popusti postoji rizik da se njena iskustva okamene, da postanu „prava” projekcija njene stvarnosti. Pritom znamo da je sve moguće osim predvideti budućnost.

Naučio sam, iako na svoju štetu, da hipersenzitivnost nije kao boginje: nema plikova koji ukazuju o čemu je reč. Prođe ceo život pre nego što primeti da je posebna, u međuvremenu nastavlja da se guli, da se seče i da najstrašnije povređuje sebe.

Toliko da poželi da okonča život koji je postao toliko bolan, zatvara se iza tamnih zavesa, oseća se drugačije i umorna je od toga da objašnjava svetu da nije.

Tip odnosa koji može da se uspostavi s nekim ko je hipersenzitivan sasvim je nov, zasnovan na fantastičnom radu čak i za tebe jer je to kao da svoj život gledaš sa druge strane stakla. Dok pokušavaš da predvidiš njene strahove, osmotri svoje. Pogledaj sebe spolja da bi mogao da shvatiš šta ona vidi i tako ćeš moći da je uzmeš za ruku. Imaćeš toliko toga i za nekog ko je hipersenzitivan.

U onom ciničnom obračunu uzimanja i davanja mnogo više ćeš dobiti. Tvoj trud je samo u promeni načina poređenja. Oduvek beži od neprilagođenosti, koja se kači kao senka za dete nesvesno svetlosti, a ti treba, uz ljubav i odlučnost, da ga navedeš da izađe iz mraka. Suoči je s njenim ograničenjima. Navedi je da shvati da jedna svađa nije rat, da dovođenje u pitanje neke ideje nije lični napad, da ako kažeš da je pogrešila ne znači da je za to i optužuješ. Ne plaši se da je optužiš za nešto jer treba da nauči da prizna da je pogrešila, ako je pogrešila, a da se zbog toga ne oseti kao da je kriva za sva zla u univerzumu.. Biće sukoba. Čak i snažnih jer će učiniti sve da te otera. Zapamti: nema poverenja.

To će činiti vičući, šutirajući sa onim arogantnim izrazom lica koji namešta da bi dala snagu svojim predrasudama, to će raditi na detinjast način. Istina je da želi da proveri dokle ćeš izdržati. Što više bude shvatala da napada, dobijaćeš više udaraca u cevanice. Sačekaj pravi trenutak da je zagrliš daće i ti najvredniju stvar koju ima. Svoje srce.

A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról (Bánki György) Pihenésképpen beleolvasgattam, kicsit belepörgettem és olyan izgalomba hozott, hogy csak pislogtam. Többször felhozta a bordeline-okat, de nem olvastam el miért, csak megállapítottam. (a borderline az egyik csodás szó, ami mögött számomra teljes életek, valós problémák és általam ismert emberek vannak) És egyszercsak elém bukkant egy rész, egy kifejtés arról, hogy a borderline és a narcisztikus miért alkot csodás, megbonthatatlan páros. Amíg a naricsztikus és az empata viszonyában az empata jó esetben öntudatra ébred (amikor is a narcisztikus le fog számolni vele, de az empatának lehetősége nyílik egy boldog életre), a borderline egész életében teljes személyiségzavarával szolgálja a narcisztikust. És viszont. Zárójel a nagy felismerésekről: Majd Megkeresem a nevét, hogy kicsoda, talán Zelkó Zoltán volt, aki valamikor a 80-as években előállt egy elmélettel a Nazca-vonalak rejtélyéről. A felfedezése, hogy a vonalak egy térképet jelentenek valójában, ha a kulcspontokat összekötjük, nagy port kavar. Egész addig, míg az általa rajzolt térképet rá nem rakták Győr és környéke térképre és ki nem derült, hogy kb ugyanannyira passzol. A kérdés az, hogy attól, hogy a térkép más helyeken is igaz, amik nem titokzatosak, nem különlegesek, attól akkor az eredeti helyen biztosan nem passzol az elgondolás? Vagyis, ha az ember üldözési mániában szenved, akkor is előfordulhat, hogy tényleg üldözik. És számomra még ott van az egyik tanárom figyelmeztetése: ha csak kalapácsod van, minden szögnek tűnik. Bánki könyve azért fantasztikus, mert ahogy az előadásában is feltűnt nekem, ő szereti a narcisztikust. Érti és elfogadja. Nem csak azért, mert mindannyian hordozunk narcisztikus személyiségvonásokat, hanem mert a narcisztikus zavar egy valid válasz bizonyos traumákra. Számomra itt van a kulcs, bár ez még mindig lehet az empata szinte önpusztító elfogadása a másik ember szenvedése felé. Az empata is feladja a valós igényeit és rejtegeti a selfjét, akár a narcisztikus. Az empatát is trauma termeli ki. Az is lehet, hogy egy narcisztikus. Ugyan nem személyiségzavar, de az empata nagyon tud szenvedni a túlságos beleérzéstől és az önfeladó elfogadástól. Senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál vagy a többieknél. Ezt a hangulatot szeretem ebben a könyvben.

Néha eszembe jut, hogy mi az, ami legkevésbé szeretnél lenni a személyiségzavarok közül? (én hiszteroid) Mert lehet, hogy azok vagyunk. Amit legkevésbé tudna elfogadni az ember a részeként valószínűleg az a rossz rész, ami kezelhetetlen módon irányítja vagy legalábbis befolyásolja az életét. Ezt csak én gondolom, de logikusnak tűnik. Amúgymeg minden ilyet az ismerőseink tudnák megmondani, ha valaha is lenne bátorságuk hozzá. Nyugi, sosincs. Csak nagyon mély és szeretetteljes kapcsolat viselné el ezt a szintű kritikát. Az ellen meg fel vagyunk vértezve. Személyiségzavarral. :D

~Szociopata vagyok empata

Melyik vagyok én azt nemtudom

Annyira különböző a kettő

De soha nem tudom mit választ a belső

Egyik érzések nélkül

Másik az érzések emésztik fel végül

Egyik pillanatban egy angyalnak tunsz

Não é sentir pelo outro, mas sentir com o outro. É quando a gente lê o roteiro de outra vida. É ser ator em outro palco. É compreender. É não dizer “eu sei como você se sente”. É quando a gente não diminui a dor do outro. É descer até ao fundo do poço e fazer companhia pra quem precisa. Não é ser herói, é ser amigo. É saber abraçar a alma”