Sucumy Blog

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 2 hónapos adatrögzítős szerződés. Aztán a lusta munkatársak miatt, (Isten áldja őket) 4 hónapra kihúzódott, majd jött az újabb csoda: 6 hónapos szerződés, avagy AZ ESÉLY. 

Talán úgy tűnik, túlragozom ezt a stabil meló-dolgot, de gondoljunk csak bele egy kicsit. Havonta 500 fontot költesz megélhetésre legalább. 1100 font a minimálbér, tehát ha teljes állásban dolgozol, élsz, mint Marci Hevesen, de ha kevesebbet dolgozol, mint 500 font, hirtelen olvadni kezd a félretett pénzed egy szempillantás alatt...

Az új részlegen számlákat dolgoztam fel, és ha valami nem stimmelt, felhívtam az adott céget egyezkedni. A vonal végén a londoni pakisztáni taxisofőrtől elkezdve az oxfordi vállalatigazgatóig bárki lehetett. Emlékszem az első pár héten minden telefonhívástól rettegtem, és hát volt is kivetnivaló a professzionális társalgásban rendesen. Azért idővel jobb lett, és nyilván minden szabad percemben angoloztam, szóval alakultam, ha lassan is. Az sem volt hátrány, hogy időközben összeköltöztem az angol barátommal... Onnantól fogva pedig gyakorlatilag nem beszéltem magyarul egy szót sem.

Oké, ez az utolsó rész talán igényel némi magyarázatot. Szóval ugye a magyar barátommal költöztem ki Angliába, és majdnem 7 évig voltunk együtt. Az utolsó 2 évben bőven voltak gondjaink, és csodák csodájára a kiköltözés nem segített rajta. Míg ő mindent utált itt, és a politizálás az élete aktív része, én a nehézségek ellenére is imádtam itt élni és szerettem volna azt a gondtalan életérzést elsajátítani, amit az angoloktól láttam. Aztán az egyik ideiglenesen ottdolgozó angol pasi elkezdte csapni a szelet, és rájöttem, hogy jobban élvezek munkában lenni, mint otthon. Ez volt az a felismerés, ami oda vezetett, hogy szakítottam és elköltöztem. Amikor pedig nem hiányzott az exem, rájöttem, hogy a szerelem rég elmúlt, csak a megszokás volt nagy úr. 

Novemberben kezdtem el az új részlegen dolgozni, decemberben költöztünk össze a közös házunkba az angol barátommal, és januárban már fel is ajánlották a hőn áhított csodát, a permanent contractot (határozatlan idejű munkaszerződés). Jelenleg július van, imádom a munkámat, imádok Angliában élni és totálisan bele vagyok zúgva az angol pasimba. :) Úgy érzem, révbe értem, és megtaláltam a helyemet a világban. Eleget keresek ahhoz, hogy megvegyek bármit, ami tetszik. Augusztusban Barcelonába megyünk nyaralni egy hétre. A menedzserem a legjobb fej főnök, akivel valaha találkoztam és a pénzügyi osztályvezetővel szoktam tequilázni a céges partikon. Megvan az egyensúly a munka és a magánélet között, barátokat szereztem és már nem okoz gondot a nyelv sem. 2 év alatt sok minden változott, én is: nyugodtabb lettem, lazább. Még mindig túlaggódom a dolgokat, de már dolgozok rajta. :) 

Amikor elkezdtem adatrögzítőként dolgozni, rádöbbentem, hogy nemcsak a külföldiek akarnak permanent állást, hanem bizony az angolok is. A különbség, hogy a külföldi örülni fog az ideiglenesnek is, ha jó, míg az angol, az esetek többségében úgy áll hozzá, hogy csak a minimumot belerakni is elég lesz, ha egyáltalán elvállalja a melót. 

Bizony itt most jóféle, könnyű irodás állásokról beszélek, hogy szerencsétlen cégek nem találnak embert rá! Még ügynökséggel sem, ami abszurdnak tűnik, és mégis, amíg augusztustól novemberig adatot rögzítettem, összesen 29 ember dolgozott azon a 6 meglévő gépen, ami rajtam kívül a cégnél volt erre a projektre felállítva. Jöttek és mentek, találtak új melót, vagy csak simán elegük lett. Hogy miből, az jó kérdés. :) 

Amikor külföldiként kijössz, és Google keresővel próbálsz melót és ügynökséget, bármit találni, bizony a legszarabbak jönnek fel találatként. Az az ügynökség, amelyik engem szervezett be ide, konkrétan nincs is a találatok között, ha próbálkoznál általános kulcsszavakkal, vagyis ha nem hallottál még róla valakitől, nem fogsz rátalálni. Ellenben megkérdezel bármilyen angolt 10 mérföldes körzetben és mind tudni fogja! (Szájhagyomány level 100.) Azok a jól promózott szar ügynökségek, szar melókkal, amiket minden külföldni ismer, és lefedi a gyárak 99%-át, könnyen elérhetőek. A kis ügynökségek, értelmes melókkal, jó cégekhez  viszont nem hirdeti magát, hiszen mindenki ismeri őket, minek hirdetne. Mindenki ismeri őket, aki itt lakik egy ideje, és angolok között mozog! 

Amikor egy hosszú éve elkeseredetten próbálsz stabil melót találni, és hirtelen egyszerre jön két, minden korábbinál jobb lehetőség, az egyetlen elképzelhetőt tettem: elfogadtam minkét állást. Az irodai volt természetesen a cél, bejutni és bentmaradni, de a pincérnői valljuk be sokkal esélyesebbnek tűnt, mint hosszú távú lehetőség. Szóval így esett, hogy 9-17 hétfőtől péntekig mentem az irodába adatot rögzíteni egy cég új rendszereibe, majd pedig pénteken volt egy órám odaérni a délután 6-os munkakezdésre a hamburger- milkshake bárba, dolgozni szombat hajnal 3-ig, majd vissza megint este 6-ra szombaton és húzni vasárnap hajnal 3-ig, alkalmanként vasárnap reggel 10-re vissza délután 6-ig. Hétfőn meg kezdődik az új hét persze, reggel 9 iroda megint. 

Gyakorlatilag 60-65 órát dolgoztam hetente, majd amikor az irodában az adatrögzítés nem úgy haladt, ahogy tervezték, mert nem találtak elég embert, kérdezték, tudnék-e túlórázni. Hogyne, válaszoltam, jövök én reggel 8-ra, majd távozok este 7-kor, megfelel? Sajnos pénteken el kell mennem 5-kor, mert 6-kor kezdődik a másik munka, de amúgy én itt vagyok, ha kell - nekik ez megfelelt, én meg olyan boldog voltam, nem számított, hogy nem látok semmi mást a munkán kívül, hullafáradt voltam folyamatosan, de mindkét munkahelyen pörögtem ezerrel. 

Az irodában a főnökeim el voltak bűvölve, hogy milyen gyorsan dolgozok, egyre több mindent bíztak rám, a végén már kimutatásokat és ellenőrzéseket csináltam a többi ideiglenes dolgozó munkájából- a főnökeim imádták, hogy értek az excelhez, én meg minden nemlétező szabadidőmben próbáltam a magyarul megszerzett ismeretanyagot használható angolra fordítani, elvégre hiába tudom a függvényt, amit használni akarok, ha nem tudom az angol nevét. Az irodai munkakörnyezet csodálatos volt- nyugodt, akkor mentél wcre, amikor akartál, akkor ittál az ingyen kávéból, amikor akartál, és mindenki borzasztóan kedves volt. Két hónapos ideiglenes szerződésünk volt, és rajtam kívül mindenki angol volt. A cég gyakran tartott pizzanapokat, amikor ebédidőben megjelentek a főnökök 20 darab ingyenpizzával a “jól elvégzett munkáért”. Hozzáteszem, én csak röhögni tudtam, hogy mérhetően 3-5-ször gyorsabb voltam az adatrögzítésben még úgy is, hogy eleinte igen problémás volt kezelnem az angol billentyűzetet. (A nulla a 9-estől jobbra van, míg a felkiáltójel az 1-es helyén, a Z és az Y megcserélve, satöbbi. Amikor időre gépelsz, ezek számítanak.) Mivel a három leglassabban dolgozó adatrögzítők egy hónap alatt összesen hoztak össze annyit, amennyit én az első két héten egyedül, le voltunk maradva a határidővel, és rebesgették, hogy akár novemberig is eltarthat a meló- magamban hálát rebegtem a lassú munkatársakért, mert elvileg október 7-tel pápá lett volna. 

Mindeközben a gyakorlatilag éjszakázós pincérnősködés sem ment rosszul- tanultam a milkshakek neveit, összetevőit, tányérnyi gofrikat sütöttem és díszítettem, takarítottam az asztalokat, és egy pillanatra sem álltam meg, olyan voltam, mint egy búgócsiga, örök mosolygós kivitelben. Nem volt nehéz munka, csak pörögni kellett, minden be volt kamerázva és a főnök ült fent az irodában figyelve mindent és mindenkit. A hajnal 3-as hazamenetel is egyszerű volt, mivel taxit használtam és a bár kidobója az ajtóból figyelt amíg beülök. A kaja természetesen ingyen volt, így a taxi gyakorlatilag nem volt pluszköltség, és egyébként is, hiába voltam mindkét helyen minimálbéren, amikor 70+ órát dolgozol, hirtelen a pénz csak úgy dől be az ablakon- nekem legalábbis olyan érzés volt. Aztán a hamburgerbár főnöke közölte, hogy ha akarom, jövő héttől felvesz teljes állásba, én meg dilemmában voltam  igencsak. Ugyanis időközben meghirdettek az irodás cégnél egy 6 hónapos pénzügyi asszisztensi állást, és természetesen jelentkeztem rá - az angolom egyre jobb lett, és bár kezdetben elég esélytelennek tűnt, baromira vágytam rá, hogy ott maradhassak és megvolt az esély, hogy a 6 hónapos szerződést egy határozatlan idejű követné.

Közben két hónap telt el, húztam az igát mindkét helyen, mint az állat, és persze valljuk be, meg is látszott rajtam. Az ember nem hajthatja magát a végtelenségig- és akkor egy szombati nap borult a bili. A hamburgerbárban kaptunk egy értékelést, és az enyém nem lett a legjobb. A főnök közölte, hogy nem töltök elég időt a helyen ahhoz, hogy jó értékelést adjon, és én igencsak igazságtalannak éreztem, hogy nem az számít, amit csinálok, hanem az, hogy csak részmunkaidőben... Totál kiborultam, bőgni kezdtem, egy pillanat alatt minden visszafojtott frusztáltság felszínre került, és amikor a főnök azt mondta, hogy döntsem el, mit akarok, én felmondtam. 

Már egy hónapja dolgoztam ebben a csodálatos ruharaktárban, és csak napjaim voltak hátra a nevezetes évfordulóig, amikor is egy éve lett annak, hogy székhelyünket vizesebb területre tettük át. Azon gondolkoztam, hogy miért élem meg ennyire rosszul, mikor nem is annyira rossz ez a munka- voltam én már százszor rosszabb helyen is, mint tudjátok. Mégis, valahogy visszahúzódtam teknőc-üzemmódba. Ez azt jelenti, amikor annyira elegem van mindenből, hogy próbálok úgy tenni, mintha ott se lennék, az átlagos vérnyomásom 90/60 alá megy, és méterenként elalszok, nagyjából úgy mozgok a raktárban, mint egy morcos zombi. A kétszázötvenedik verziós önéletrajzomnál tartottam, és napi tíz helyre adtam be a jelentkezésemet. A munkavédelmi cipőm kilyukadt és feltörte a lábamat, de eltökélt voltam, hogy nem veszek újat, hanem örökre megszabadulok tőle, befejezem a raktári munkákat, mert nem nekem való. Amúgy is csetlős-botlós, 160 centis, puha fehér bőrű nő vagyok, minden elcseszett sarkon beszereztem egy kék foltot, ahogy azt a vaskocsit toltam munka közben. A porallergiám meg, köszöni szépen, jól meg volt, azok az elbaszott mocskos kartondobozok, azt kívántam, bár sose kellene még egyszer hozzájuk se érnem.

Ebben a fennkölt hangulatban voltam, amikor behívtak állásinterjúra 3 helyre is egy csodaszép pénteki napra. Egyik az a raktár volt, ahová már 5. körben válogatták az embereket (az előző körben a feladatok között szerepelt többek között, hogy időre kellett minél több csavart anyával együtt becsavarni egy műanyag keretbe), és már megbántam, hogy jelentkeztem. Hiába ajánlottak egyből permanent pozíciót, ha egyszer a hátam közepére se kívánom a raktárat, nem igaz? A másik viszont egy irodás adminisztrátori állás volt, 2 hónapos határozott idejű szerződéssel (remélem hallatszódott az angyalok mennybéli szózata, amikor ezt olvastad, mert én úgy írtam, hogy ott legyen :D ). A harmadik pedig egy front of house (kb pincérnő) állás egy burger-shake gyorsbüfés helyen, Hadd fejtsem ki, miért voltam idegroncs, amikor eljött az interjúk napja. Itt Angliában a tapasztalat és a referencia minden, ami számít. Tehát ha nincs, jóformán nem kapsz munkát. Legalábbis értelmes munkát. Vagy, ami engem érint, vendéglátós vagy irodai munkát. Hiába voltam én irodai környezetben több, mint 3 évet otthon Magyarországon, itt azzal kitörölhetem. Nekik itteni tapasztalat kell, és egy telefonszám, amit ha felhívnak, bejelentkezik a korábbi munkaadód, és elmondja rólad a véleményét. Ha ezt nem tudod biztosítani, csak az olyan helyekre fognak felvenni, ahová nagyon nincs ember, ergó szar a meló. Hogy mégis, hogy tudsz tapasztalatot szerezni, ha sehova nem vesznek fel tapasztalat nélkül? Hát, ezért virágzik a 4 fontos órabéres gyakornoki pozíciós piac, aztán élj meg belőle valahogy.

Az ember nem tud anélkül külföldön élni, hogy ne hallaná állandóan: “honvágyam van, semmi sem ugyanolyan, hiányoznak az otthoni ízek”. Míg az első állítás szubjektív, és mindenki maga dönti el, a másodikat nem cáfolhatom, a harmadikról azonban mindig az jut eszembe:

Ti mégis hol a fenében esztek angol kaját??

Hallgatom, ahogy szidják az itteni kínálatot, és nem értem. Én krumplistésztát eszek, túrós tésztát, rakott krumplit, borsófőzeléket, satöbbi, pont úgy, ahogy Magyarországon is. Felmerül a kérdés, hogy mégis hol a fenében szereznek ezek angol kaját? Étteremben esznek minden nap? Rászoktak talán az 1 fontos Icelandes fagyasztott kajákra? Vagy hogy? Van magyar bolt a városban, vagyis ha nem felelne meg az angol kínálat, ott akár Túró Rudit is ehetsz. Igaz, mi tőlünk 5 perc sétára van egy lengyel bolt, ahol tudok venni túrót, rendes kolbászt, azt a pár dolgot, amit a tipikus angol boltokban nem kapsz meg, de már lassan a Tescoban meg az ASDA-ban is van kelet-európai sarok, ahol ha akarsz, meg tudod venni ugyanazt, mint otthon. Szóval igazán nem értem, miért panaszkodnak az emberek.

...és akkor mint a megvilágosodás, tört rám ma a felismerés, amikor úgy éreztem, csak egy poharas paradicsomlevest mikrózok, mert nincs erőm főzni. Az embereknek valójában nem az “otthon ízei” hiányoznak. De nem ám. A szülő, nagyszülő hiányzik, aki főz neki. Aki eléteszi a kaját anékül, hogy az embernek meg kéne mozdulnia.A gondoskodás (kiszolgálás) hiányzik nekik.

Júniusban egy új ügynökség egyszer csak felhívott, hogy 3 hétre lenne fixen munka Bromboroughban. Nem a legközelebbi hely ugyan, de nagy forgalomban is odaérek a 8:30-as reggeli kezdésre (2 óra alatt ugyan), szóval mondtam magamban, uccu neki. Egy fényképezéssel kapcsolatos dolgokat forgalmazó cég raktárában kellett pickelni, vagyis a megrendelést összerakni a vevőknek, és kellemes meglepődéssel vettem észre, hogy a hely kifejezetten szimpatikus, a csapat 98%-a angol, a hangulat mindig vidám, és tipikus angol munkamorál van, vagyis dolgozunk, de csak úgy, hogy jól essen, sok szünettel. 

Végre úgy éreztem, találtam egy helyet, ahol tudnék dolgozni minden nap anélkül, hogy buszbalesetet kívánnék magamnak reggelente, ahol mindenki kedves és beszédes, az angoltudásom fejlődik, a munka nem nehéz, és lehet közben beszélgetni. Természetesen tényleg csak 3 hétre kellett nekik ember, és utána nem hívtak többet. Ilyen az én szerencsém.

Július első hetében így 11 hónap után hazamentünk egy hétre az édesanyám 50. születésnapjára, és visszajőve abban a ruharaktárban kezdtem el pickerként dolgozni, ahová már régóta próbáltam bekerülni, mert sokan ajánlották. A munka nem volt túlságosan nehéz, de magas elvárásaik voltak, nagyon gyorsan kellett dolgozni, és én pedig nagyon magam alatt voltam.

Május végén végre találtam egy biztosnak tűnő állást egy ételcsomagoló üzemben, legalábbis az ügynökség heti 40 órát ígért fixre, de hát láttunk mi már karón varjút ugye, így szkeptikus voltam. 6-14-es műszak, hétfőtől péntekig, 20 perc vonattal, meg még 20-at gyalogolok, hát ez lesz a legjobb helyem, gondoltam, ilyen közel még nem dolgoztam.

Miután április hónapban kerestem vagy összesen 300 fontot (+azt a 105-öt, aminek ugye a mai napig se láttam nyomát), májusban már olyan idegállapotban voltam, hogy azt vettem észre, egyre több ősz hajszálam van. 24 évesen valahogy nem erről álmodik az ember lánya...

Így felkerestem a korábbi ügynökségemet, munkát kértem és alkalmanként kaptam is, voltam kozmetikumot csomagolni, szójavirslit előállítani, ilyesmi. Nem tudom, melyik volt a nagyobb mélypont ezek közül, de a lista teteje felé áll az, amikor műanyag tálkákat kellett percenként 1 sebességgel adagolnom egy gépbe, és háromszor aludtam el álló helyzetből eldőlve úgy, hogy egyszer a falat fejeltem le, kétszer meg összeborítottam a tálkás dobozt magam mellett. 

Ez úgy hangzik, hogy nagyon rossz munkaerő voltam, de próbáld csak ki! Fogj mondjuk egy műanyag vackot, tedd valami magas helyre (hogy lehajolnod se kelljen), állj egy helyben, és számolj el 60-ig, majd tedd 30 centivel odébb. Számolj el megint 60-ig, majd tedd vissza. Képzeld el ezt 8 órában, ahol folyamatosan egy irányba pakolod a tálkákat...

Ráadásul amikor kérdeztem a gép másik oldalán álló úriembert, hogy mióta dolgozik itt, közölte, hogy 14 éve van ezen a gépen. (És akkor itt következett a tipikus angol pillanat, ahol mosolyogva bólogatsz, magadban meg a hajadat tépve üvöltesz, hogy “hogy vagy még életben, ember??”)

Az is közönségdíjas lehetne, amikor elmentem próbanapra egy tetováló eszközöket forgalmazó céghez, és természetesen a leggyorsabb voltam a csapatban, de mégse vettek fel. Hogy miért? Mert amikor elcseszett tempóban kellene precízen csomagolnod a megrendeléseket, pontosan az előírások szerint, de annyi helyed sincs mozogni, mint egy elbarmolt kocsmawcben, közben persze tudd figyelmen kívül hagyni, hogy mások a hátad mögött futkároznak, néha nekedütődve, koccanva a ládákkal, akkor bizony nem csoda, hogy a próbanap végén amikor megkérdezi a menedzser, hogy milyen volt, azt válaszoltam “It’s okay. It’s a job.” (Vagyis kb: rendben volt, ez is csak egy munka.) Az ügynökség meg visszahívott, hogy hiába voltam a leggyorsabb, gond van a munkaattitűdömmel... Most erre mit mondjak? Hogy az őszinte válasz az lett volna a menedzsernek, (ráadásul annak tudatában, hogy ez a cég úgy működik, minden héten vesz fel 2 alkalmazottat, és minden 2 hétben az aktuálisan leglassabban dolgozóakat kirúgja,) hogy menjen és dugja fel magának az első két literes flakont a gyárban, mert hogy ez embertelen, és borzalmas munkahelyi légkört eredményez, ahol mindenki mindenki ellensége. Valahogy úgy éreztem, ez még konszolidált válasz. Persze itt Angliában ha szaros wc pucolásról van szó, akkor is lelkendezned kell, hogy imádod, a legcsodásabb dolog az életben, és haza se akarsz menni többet, a cég az új otthonod. Viccnek hangzik, de nem az, mert ezt várják el.

Dolgoztam vegakaja előállító helyen is, ahol valami halrudacskára emlékeztető zöldséges rudakat kellett dobozba pakolni. Úgy kell elképzelni, hogy egy nagyobb darab fekete fickó, meg egy kis román csajszi közé voltam bepréselve, kb 30-an kezdtünk egy U-alakú szalagnál pakolni, és akárhányszor a fickó levegőt vett, egy pillanatra hozzányomódtam a csajszihoz. A terméknek borzasztó szaga volt, a földre leesve meg konkrétan úgy nézett ki, mint a lószar, nem volt szép látvány, a szalag olyan gyors volt, hogy alig győztük, a műszakvezető meg csak kiabált, hogy dolgozzunk gyorsabban. Úgy 2 óra után azt vettem észre, hogy van helyem, ha akarok, már kis terpeszben is állhatok, ami nagyon jól esett, ugyanis a szalaghoz előregörnyedve kellett lenni folyamatosan, és kapkodva pakolni, az én rossz hátammal egy élmény volt. Kérdezem a többieket, hogy hova tűnt vagy 10 ember, mire mondták, hogy hazamentek. Nem hibáztattam őket érte, úgy az 5. óra környékén én is feladtam, mondtam, hogy rosszul vagyok, és hazamentem. 

Egy szép napon betoppant hozzánk a pakisztáni landlordunk, hogy heló, csókolom, tessék már mondani, miért nem fizetnek nekem lakbért idejében soha.

Először azt hittem, nem értem jól, elvégre ha van valami, ami rosszabb a scouser akcentusnál, az bizony az arab és hasonlók (meg a nigériai, meg a skót, meg a... franc, igazából mind nehéz). Szóval leültünk az asztalhoz, és kiderült, hogy ő sosem kapja meg idejében az utalást. Amit mi viszont mindig elküldünk idejében. Ezt bankszámla-kivonatokkal is igazolni tudtuk, ahogy a többi 3 lakó is a házban, így a landlord kitalálta, hogy akkor az ügynökség a ludas, és kössünk vele új szerződést.

Gondolkodási időt kértem, és beszámoltam a történtekről az ügynökségnek, elvégre mégis van egy élő szerződésünk, vagy mi a fene, mire az ügynökség azt állította, azért akar vele bontani a landlord, mert 2 lakás kiadatlan, és ez nem tetszik neki, de ha új szerződést akarok, írjam alá nyugodtan, de ha nem, az ügynökséggel is érvényes még augusztusig.

Én meg csak gondolkoztam, gondolkoztam, és nem értettem, hogy ki hazudik és miért, hogyan lehet így átverbuválni egy meglévő szerződést, és hova tűnik majd az a csodás 450  £ kauciónk, amit fizettünk az elején?

Végül megkötöttünk egy új szerződést a tulajjal, aki elismerte a kauciónkat is, és akivel úgy voltunk, neki mégis csak az a lényeg, hogy lakva legyen a lakás, nekünk meg jó itt. Azóta csend van.

Az ügynökség, ahol a barátom is dolgozik, kedvesen fogadott. Szokásos regisztráció, elbeszélgetés, aztán már mondták is, hogy van egy nagyon jó munkájuk a focicsapatnál csomagolóként, és jövő héten indul a tréning.

Madarat lehetett volna velem fogatni. Szerveztek egy bemutató-körbejárást, hogy megnézzük a helyet, és csodálatos volt, tiszta, és számítógépen kellett ellenőrizni a vásárlók rendelését, és figyelni a hibás termékekre, vagyis még egy egészen kicsit gondolkozni is kellett hozzá. Első pillantásra imádtam és amikor azt mondták, hogy ha beindul, akár 7 napot is jönni kell hetente, úgy éreztem, megfogtam az isten lábát.

Aztán a tréning előtti napon smst küldtek, hogy mégse holnap, csak holnap után. Aztán aznap, hogy csak hétfőn. Majd szerdán. Majd pénteken, szombaton, végül megint jövőhéten. 15 nap alatt csak bámultam a huszonpár smst a telefonomban, és borzasztó ideges voltam, elvégre az előző ügynökségtől folyton hívtak dolgozni, én meg lemondtam, mert mindig azt hittem, aznap tréningre megyek, amit már fizetnek is. Végül már nem hívtak többé, és a mélypont az volt, mikor az új ügynökség reggel 6:10kor küldtött smst, hogy mégse kell ma 9re bejönni tréningre. Végül nagy sokára berendeltek szombatra, és szombat-hétfőn meg is esett a tréning. A munka elkezdődött szerdán, és pont olyan jó volt, amilyenre számítottam, csak éppen az ügynökség meg totálisan az ellenkezője. Annak ellenére, hogy 9től kezdődő műszakot ígértek, 7re jártam, vagy 11:45-re, annak ellenére, hogy 8 órás munkának hirdették, 7,5 óra volt, és bár azt mondták, nem kell hétvégén mindkét nap dolgozni, én 4 hétvégén keresztül csak hétvégén dolgoztam jóformán. Általában este 6 után küldték az smst, hogy másnap 7re menjek, de nem volt ritka az este fél 11 sem, nem lehetett tervezni semmit, mert bármikor hívhattak és a teljes állásból végül heti 1-3 nap lett. A hab a tortán pedig, hogy elszámolták az óráimat, és 105 £-ot a mai napig is próbálok tőlük kipréselni.

Az új ügynökséget felkeresve első ízben tapasztalhattam meg a csodás angliai ügynökségek működési mechanizmusát. Bemész, elmondod, hogy munkát akarsz, mire a kezedbe nyomnak egy hatalmas adag papírköteget, hogy töltsd ki a regisztrációhoz. A 20 oldal adatmegadás után, melyben általában véve nyilatkoznod kell nekik a büntetlen előéletedről, a meglévő betegségeidről, referenciáidról, bőrszínedről, szexuális orientációdról, vallásodról és nemzeti hovatartozásodról, végül egy tesztben végződik, amit úgy tudnék elmondani, hogy Általános Gyökérségmérő. Ügynöksége válogatja, de általában összeadni, kivonni kell, szövegérteni, és egy kicsit angolul is tudni. 60% alatt többnyire nem fogadják el, és nem beszélnek veled, hanem udvariasan elköszönnek: volt hozzá szerencsém egy borzasztóan büdös úriember miatt. Egyébként a matekos részét egy magyar 10-12 éves gyerek is meg tudja csinálni általában, kivéve, ha bonyolítják, hogy mondjuk + jel helyett sum-ot írnak, aztán ha nem tudod, hogy az mit jelent, nyilván meg vagy lőve. A szövegértés általában 8 általános iskolás angollal megoldható, de ha jobb ügynökséghez mész, akkor bizony néha még a gimnázium is kevés lesz. Az egész arra megy ki, hogy felmérje, hova tudnak berakni később dolgozni, és bizony azt kell, hogy mondjam, használják is. Rengeteg nyomát láttam, hogy minél jobb egy ügynökség, annál inkább számít, mit írsz a papírra. Ha egy szar munkára jelentkezel, lehet, hogy a regisztrációs papírok között konkrétan aláhúzva szerepelni fognak a válaszok, hogy csak másolnod kelljen, míg egy jó munkánál a tudásod legjavát adva a folyamathoz ott ülsz és úgy érzed magad, mint egy igazi komoly vizsgán. Voltaképpen, ha így érzed, igaz is lesz.

Szóval, ennyi kitérő után, nézzük hova is raktak engem dolgozni. Packer, vagyis csomagoló lettem egy raktárban, vagyis többnyire címkéket ragasztok. Agymunkát nem igényel, viszont nem megterhelő, és később beláttam, hogy ez az ügynökség legjobb munkája volt, amire csak küldhetnek valakit, aki az utcáról sétál be hozzájuk. Majdnem az összes munkatárs fele román, fele lengyel volt, és először azt hittem, mindenki utál valamiért, aztán rájöttem, hogy csak nem tudtak angolul, illetve nem akartak tudni, így nem szóltak hozzám. Mindenki kedvesen mosolygott, és az a pár szó, amit mondtak, arról győzködött, hogy ez milyen jó munka és hogy nem kell úgy sietni. Én viszont unatkoztam, 6 év egyetem után, aminek nagyobb részét összetett irodai munkában, vagy olvasással, sakkozással töltöttem, ez a “doboz kinyit, 6 db kis cucc kiszed, matricákat ragaszt, doboz visszazár, új dobozért megy”- típusú robotmunka nem igazán foglalta le az agyamat még úgy sem, hogy szinte félig aludtam az első 1-2 nap belerögzülés után, így elég gyorsan dolgoztam. Ráadásul olyan boldog voltam, hogy megszabadultam a truck vezetéstől és a cipekedéstől, hogy állandóan mosolyogtam, és csak dolgoztam és dolgoztam, és egy cseppet sem éreztem magamat fáradtnak. 

Aztán elmúlt a karácsonyi hajtás, és az emberek folyton cserélődtek mellettem, illetve fogytunk, olyanok is eltünedeztek, akik évek óta jártak arra a helyre dolgozni, és én megértettem, hogy miért mondta mindenki, hogy lazítsak. A menedzserek láthatóan nagyon jól figyelemmel kísérték a helyzetet, és ahogy kevesebb munka lett, csak azok maradtak, akik a legjobban beleillettek ebbe a képbe. Miután két román nő összekapott valamin és a csapatvezető a fülem hallatára azt mondta neki “here everybody must be friend” (vagyis itt mindenkinek barátnak kell lennie), majd két napra rá nem láttam a vitatkozó lányt többet a raktárban, már biztos is voltam benne. Azzal, hogy mindig mosolyogtam, csak akkor panaszkodtam, ha hazaküldtek minket hamarabb munka hiányában, és láthatóan mindenkihez kedves voltam, illetve megállás nélkül dolgoztam, azon a láthatatlan listán olyan előre kerültem, hogy magam is meglepődtem rajta. Főleg, hogy nem is volt tudatos, és hetek kellettek, hogy felfogjam és megértsem, mi történik. 

Igazán büszke is voltam a helyemre, még úgy is, hogy minden átkozott nap hívtak délután, hogy menni kell-e másnap dolgozni. Majdnem teljes állás volt, átlagosan 4 nappal hetente, és mindig tudtam, hogy a hétvége szabad. Azonban ahogy jött a február, én pedig egész hónapban 6 munkanapot kaptam, az idegeim rojtosra rongyolódtak. Miután kiderült, hogy a csapatvezetőnk 3 éve ügynökségen keresztül dolgozik, és minden nap jön neki a hívás, hogy menjen másnap dolgozni, már úgy éreztem, váltanom kell. 

Néha elgondolkozom rajta, ezek a csodás angol sajátosságoknak tűnő bosszantó marhaságok valóban angol sajátosságok, vagy csak én vagyok túl tapasztalatlan. Elvégre, gyakorlatilag egyetem után jöttem, és a 3 év munkatapasztalatom forrása diákmunka; és még akkor is, ha a feladatkörök és az elvégzendő munka mennyisége semmiben nem különbözött a normál alkalmazottakétól, én valószínűleg sokkal könnyebben kaptam meg egy-egy pozíciót. Elvégre ha valami nem örökre szól, könnyebb rábólintani, nem igaz?

Mindezek cseppet sem tudnak vigasztalni, amikor munkanélküli vagyok. Már megint. És persze lehet, hogy újfent csak a tapasztalatlanságom miatt, de nem érezném, hogy ez az én hibám lenne. De kezdjük inkább az elején.

Amikor kijöttünk, két héten belül megtaláltunk egy teljes munkaidős order picker állást mind a ketten, és madarat lehetett volna velünk fogadni. Elvégre van lakás, van munkahely, Napóleon se lehetett volna kevésbé önelégült. A munka nem volt teljesíthetetlen, már amennyire a 13 órás műszakban 3 és 30 kilogramm közti, különböző méretű dobozok raklapra pakolását és befóliázását, 110 doboz per órás minimum teljesítményráta mellett teljesíthetőnek lehet nevezni. Jogsi nélkül, 1 napos tréningen betanulva vezetni egy LLOP-ot, 20 kilós raklapokat húzkodni a villáira, az állandóan nyitott raktárajtók miatti dermesztő hidegben egy kicsit mindig náthásan, és a kitűzött célszám miatt aggódva hol azért szidni a járgányt, mert lassú, lerázza magáról a dobozokat, vagy épp ellenkezőleg, olyan gyors, hogy a könnyező szemedtől már az utat se látod. Átkozni a porallergiádat, a hátbetegségeidet és reménykedni, hogy most nem egy olyan listát kapsz, ahol 2x40 darab, egyenként 20 kilós tüzifacsomagot kell felpakolnod. Mosolyogni mindenkire, mert elvárás, és ha ötvenedjére is kérdezik, hogy “u alright?”, mosolyogva bólogatni, miközben magadban arról ábrándozol, hogy milyen lenne valódi magyar mentalitással válaszolni. Hazaérni este 9re, és lemosni magadról azt a sok port és koszt a zuhany alatt, mikor reggel 4kor kelned kell és menned megint. A reggeli buszon meteoritzáporról és a környéket karantén alá helyező rendőrökről ábrándozni, csak valami, bármi, hiúsítsa meg a munkakezdést reggel...

Pár nap múlva betöltjük a 4. itt töltött hónapunkat, s ennek örömére gondoltam hozok egy kis ízelítőt abból, amit én jó adag iróniával fűszerezve úgy hívok: á, azok a gyakorlatias angolok.

A magyar ember általában az összehasonlítás rosszabbik végét kapja, mondván az angol kedvesebb, vidámabb, és nem panaszkodik annyit. A kint élő magyarok többsége szülőhazáját amolyan szegény, elmaradozott falucskának tekinti a csodálatos, lehetőségekkel teli angol honnal szemben. A különböző Facebook fórumokon szinte versenyt rendeznek abból, hogy ki tudja még dörgedelmesebb szavakkal elítélni Magyarországot és az ott élőket.

Mikor kiköltöztünk Liverpoolba, az elején folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon mennyiben van igazuk. Aztán ahogy teltek a hetek, úgy lett egyre állandóbb mantrám az “azok a gyakorlatias angolok”-sóhaj, és ezzel együtt az egész összehasonlításon már csak mosolygok. Hogy miért? Van erre egy jó angol idióma: “like apples to oranges”, vagyis mintha almákat és narancsokat akarnál összehasonlítani. Mindkettő gyümölcs, és mégse hasonlítanak.

Még augusztusban beköltöztünk egy lakásba a kedvesemmel, és az első komoly problémával máris szembesültem. Nevezetesen, az ablakokkal. Az angol ablak ugyanis kifelé nyílik, ilyenformán a szúnyogháló felszerelése valódi kihívás. Ha ezt megoldod valahogy, jön a következő csoda: az ablak fele nem nyitható, vagyis lehetetlen megtisztítani kívülről mind a felső fix részt, mind az alsó nyitható részt. Én tudom, mert próbáltam: az alsó, kifelé nyitható részbe kapaszkodva lógtam az ablakból kifelé, és erőnek erejével próbáltam legalább az alját elérni. Ahogy nőtt az utcáról aggodalmasan felfelé bámuló járókelők száma, úgy fogyott a lelkesedésem az ablakpucolás iránt.

Mi nagyon szerencsések vagyunk, mert sikerült egy olyan lakást kivenni, ahol nincsenek dupla csapok. Láttatok már olyat? Még a tökéletesen új lakásokba is előszeretettel raknak ilyen csapokat, amiknek semmi értelmük a világon. Adott a mosdókagyló, majd a fal felőli oldalának két szélén egy-egy icipici csaptelep, az egyikből jéghideg, a másikból tűzforró víz folyik. A kezedet alárakni nem tudod, maximum az ujjaid hegyét, annyira kevés a hely, közben eldöntheted, hogy a hideg, vagy a meleg vizes csapnak akarod-e éppen szidni a jó édes anyukáját.

Amikor az ember bútorozatlan lakásba költözik, és mindent internetről rendel, hamar szembesül a következő problémával. Az angol házakban a lépcsőház szélessége nagyjából alulról karcolgatja a 80 centit, a lépcsők aprók. Amikor a szerencsétlen futárok a mosógépet hozták, komolyan aggódtam, hogy nem fogják tudni átpréselni minden akadályon. Amikor a magas szép új hűtőt hozták, már rutinosan az utcán kibontották a csomagolásból, hogy nyerjenek pár centit a csomagoláson. Én már a bevásárlós szatyrokkal is megküzdök ezen a nyüves pici lépcsőkön, szóval lassan már a bevásárlást is online fogjuk intézni, főleg, hogy minimális költsége van, de pl 50 font feletti vásárlásnál meg egyébként is ingyenes a legtöbb helyen. A futárok jellemzően nem fogadnak el sem frissítőt, sem pénzt, ellenben kicsit szétszórtak, érdemes megnézni, hogy tényleg azt kaptál-e, amit rendeltél. 

Az itteni közlekedési morált illetően a kedvencem a zebrák használata. Útmutató: közelítsd meg a zebrát, nyomd meg a gombot, várakozás nélkül menj át az úton. Könnyen elfogadja bárki ennek a használatát, csak egyszer is próbálja meg kivárni a zöldet, ami amúgy sem elég hosszú az átkeléshez. A buszok egyébként nem állnak meg a megállóban, csak és kizárólag akkor, hogy ott állsz és integetsz nekik. Gondolom ezzel a menetidőt akarják rövidíteni, kevés sikerrel, elvégre mivel egy ajtó van, azon száll fel mindenki, és egyesével vesznek jegyet vagy mutatják be a bérletet. A buszok egyébként is elég szeszélyesen közlekednek, és bármilyen változást csak késve raknak ki a honlapjukra, szóval érdemes mindenhova időben elindulni.

Amikor augusztus 9-én repülőre szálltunk, meg voltam róla győződve, hogy az a bizonyos 5 éve letett, és azóta nem használt középfokú nyelvvizsga mára teljesen értéktelenné vált. Nyelvtanulás szempontjából valahogy mindig is egy lusta dög voltam, bár azért reménykedtem benne, hogy 12 év iskolai angol órákon való részvétel nem múlik el nyomtalanul. Persze könnyebb lett volna a külföldi élet megkezdése, ha csak nyomokban hasonlítanék a két legjobb barátnőmre: egyikük annyira szorgalmas, hogy már az iskolai órákon elérte a felsőfokot, másikuk addig nézett angol nyelvű sorozatokat az egyetem alatt, míg gyakorlatilag második anyanyelvévé nem vált a dolog. Én meg a befejezett fordítás nélküli fanfictionöket is képes voltam google fordítóval olvasni (ez nem ritkán több száz oldal halandzsa-magyart jelentett)... Nem vagyunk egyformák.

Szóval megérkeztünk Liverpoolba, ahol a scouse akcentussal szembesülve megállapítottuk, hogy nemcsak mi nem beszélünk angolul, de a liverpooliak sem. Az első állásinterjúmon beszélgettem egy angollal, aki nemrég költözött ide, és elmondta: ő sem érti a scouse-t. (Alap példa: thank you vagy thanks helyett annyit mondanak “tá”.) Ezek után el lehet képzelni, hogy egy bevásárlás is komoly kihívássá tud válni, ha a pénztáros tősgyökeres liverpooli. Az, hogy a munkahelyen csehekkel és lengyelekkel dolgozunk együtt, valódi felüdülést jelent. 

Most már egy hónapja kint vagyunk, úgy gondoltam, ez elég idő ahhoz, hogy értekezzek kicsit a gyakran kérdezett mondatról: “de mégis milyen nyelvtudással érdemes kijönni Angliába?”

Ha nagyon röviden akarnám megválaszolni a kérdést, a tipikus közgazdász választ adnám: attól függ. Mi ugye szeretnénk előbb-utóbb a diplománknak megfelelő állást találni, és csak kezdésnek voltunk úgy vele, hogy “bármi jöhet”. Azért persze hamar beláttuk, hogy a “bármi” mégsem bármi, mert például egyikünk se szeretne mások után takarítani, illetve napi 4 órát utazni a munkáért. Már pedig középfokú nyelvtudás nélkül nagyjából ez vár az emberre. Gondoljunk bele, egy konyhai kisegítői munkánál is meg kell érteni, hogy mit hova tegyél, melyik szert mire használd, mikor kell beérned, illetve távoznod. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy a nyelvtudás és a kiszolgáltatottság szintje fordítottan arányos -> ha jól beszélsz angolul, akkor a magad ura vagy, míg ha nem beszélsz, akkor abszolút mértékben mások jóindulatára vagy bízva. Jobb esetben van egy ismerősöd, aki mindent elintéz helyetted, és a munkában is együtt vagytok, és tolmácsol, rosszabb esetben egy ügynökségtől függ az életed. Ha tényleg nem érdekel semmi, csak a pénzszerzés, akkor persze lakhatsz egy olcsó szobában (50 fontért hetente ~ 18650 Ft), és járhatsz például városokkal odébb, (nemritkán ottalvós sátras megoldással) szállodákat takarítani. Ha van egy tényleg jó ismerősöd, aki hajlandó mindent intézni neked, akkor kaphatsz valami gyári munkát, ahol egy kukkot sem tudsz beszélni a munkatársakkal, és bármi mondandója van a főnöködnek, mindig az ismerősöd fog kelleni hozzá. Ez persze van, akinek nem gond, de én sohasem akarnék így függeni egy másik embertől.

Nézzük azt a verziót, hogy valamennyire beszélsz angolul. Az angolok (és az itt élő külföldiek is), végtelenül türelmesen állnak hozzá az emberhez, segítenek, lassan beszélnek, vagy éppen megismétlik a dolgokat, és örülnek, ha sikerül szót érteni veled. Persze ez csak akkor működik, ha a legalapvetőbb dolgokat képes vagy megérteni és arról beszélni. Ahhoz, hogy ne legyél kiszolgáltatva senkinek, el kell tudnod mondani, honnan jöttél, hogy hívnak, milyen helyeken dolgoztál ezelőtt, hogyan állsz az NI számmal és bankkártya szerzéssel, van-e bármilyen betegséged. Minden ezekre irányuló kérdést meg kell értened, illetve azt, amikor elmondják, milyen órabérrel, mely napokon és hova kell menned dolgozni. Ha sikerül az interjú, és felvesznek, jön a betanulás, ami munkakörtől függően lehet elég nehezen érthető is: ám ott, mivel már hozzászoktak a vendégmunkásokhoz, általában sokat mutogatnak, és ha figyelsz, igyekszel, el lehet lavírozni. A munkán kívül az NI interjúhoz és a bankszámla nyitáshoz kell olyan ember, aki tud angolul, de oda vihetsz is magaddal valakit (amikor én voltam, rajtam kívül mindenki tolmáccsal érkezett).  

Maga az NI interjú egyébként kb 5 perc is alig volt, és nem teljesen ugyanazt kérdezik mindenkitől. A kérdések: van-e munkád, ha igen hol, milyen munkakörben, otthoni taj szám, név, születési idő, ms miss mrs vagy-e, voltál e már házas, volt e korábbi névváltoztatásod, voltál-e ezelőtt már Angliában, tanultál-e itt, minek jöttél ide, akarsz-e majd benefitet igényelni, angol mobilod van-e, ha igen, add mega számodat, kettős állampolgárságod van-e, mióta itt vagy, hol laktál, milyen címeken, napra pontosan.

Mielőtt kijöttünk volna Angliába, sok helyen olvastam, mennyire lehetetlen vállalkozás frissen érkezetteknek egész lakást kivenni (szoba helyett). Ugyanis bár a legtöbb hirdetés egyáltalán nem írja, azért megkövetelik a referenciát és a hitelképesség-ellenőrzést. A referencia annyit jelent, hogy az előző (nyilván angol) főbérlődtől kellene egy ajánlólevél (mintha lehetne ilyened...), a hitelképesség-ellenőrzés pedig egyrészt pénzbe kerül, másrészt ha nincs legalább 6 hónapja angol bankszámlád, akkor nem kapsz jó minősítést. Az angol bankszámlához egyébként természetesen kell lakcímigazolás, amit ugye elsősorban lakásbérleti szerződéssel tudsz igazolni (a bankszámla a lakáshoz kell, a lakás meg a bankszámla nyitáshoz, ördögi kör), vagy az NI számos levéllel (erről később még írok, de a lényege, hogy kb 2 hónappal kiköltözés után szerzel ilyet). A lényeg, hogy kicsit trükkös még egy szobát is kivenni, hacsak nincs végtelen pénzed a kezdéshez (mert persze ha kifizetsz 6 hónap bérleti díjat előre, akkor referencia nélkül is tudsz lakást kivenni arra a 6 hónapra- ez kb legalább 700 000 Ft-ba kerül itt Liverpoolban).

Ahogy már írtam, mi még a Londonból Liverpoolba buszozásunk alatt kivettünk egy szobát az Alexandra Lettingstől egy shared houseban. Olcsó volt, és a lakótársakra sem lehetett panasz, a tíz emberből és a két-három egérből álló lakóközösség igen családias légkört hozott össze. Mielőtt nagyon elszörnyülködnétek, jobb, ha felkészültök rá: az egerek elég sok házban állandó lakók, a hatalmas pókokkal és más élőlényekkel együtt. Beszélgettem angolokkal a témáról, és nagyjából nem is tartják problémának a dolgot, legtöbbször csak a vállukat vonogatják, hogy “igen, vannak, na és?”.

Megmondom őszintén: egy lakótársat akartam magamnak, az emberemet, és ennyi, állatból maximum kutyát szeretnék, de azt is csak később. Egy házban akkor lehetséges kártevők nélkül élni, ha mindenki hajlandó tenni érte, ami elég nehéz, ha idegenekkel élsz. Lakásban könnyebb a helyzet, de hiába tartasz te rendet a szobádban, ha a másik az ágya alatt tartja a mosatlan edényeit ugyebár... Emiatt és több más ok miatt is szerettünk volna egy egész lakást kivenni, nemcsak egy szobát. Sok választásunk így nem volt, olyan ügynökséget kellett keresnünk, ahol nem kérnek semmit az egyhavi kaución felül. Persze elég vicces lenne felhívni sorban az ügynökségeket azzal, hogy “most érkeztünk, nincs semmink, csak egy havi kauciót szeretnénk fizetni, adnak így nekünk lakást?” Szóval maradt az Alexandra Lettings ügynökség, akinek éppen egy kiadó lakása volt.

Így kerültünk kettecskén egy háromszobás lakásba...