A nyelv(nem)tudás rejtelmei
Amikor augusztus 9-én repülőre szálltunk, meg voltam róla győződve, hogy az a bizonyos 5 éve letett, és azóta nem használt középfokú nyelvvizsga mára teljesen értéktelenné vált. Nyelvtanulás szempontjából valahogy mindig is egy lusta dög voltam, bár azért reménykedtem benne, hogy 12 év iskolai angol órákon való részvétel nem múlik el nyomtalanul. Persze könnyebb lett volna a külföldi élet megkezdése, ha csak nyomokban hasonlítanék a két legjobb barátnőmre: egyikük annyira szorgalmas, hogy már az iskolai órákon elérte a felsőfokot, másikuk addig nézett angol nyelvű sorozatokat az egyetem alatt, míg gyakorlatilag második anyanyelvévé nem vált a dolog. Én meg a befejezett fordítás nélküli fanfictionöket is képes voltam google fordítóval olvasni (ez nem ritkán több száz oldal halandzsa-magyart jelentett)... Nem vagyunk egyformák.
Szóval megérkeztünk Liverpoolba, ahol a scouse akcentussal szembesülve megállapítottuk, hogy nemcsak mi nem beszélünk angolul, de a liverpooliak sem. Az első állásinterjúmon beszélgettem egy angollal, aki nemrég költözött ide, és elmondta: ő sem érti a scouse-t. (Alap példa: thank you vagy thanks helyett annyit mondanak “tá”.) Ezek után el lehet képzelni, hogy egy bevásárlás is komoly kihívássá tud válni, ha a pénztáros tősgyökeres liverpooli. Az, hogy a munkahelyen csehekkel és lengyelekkel dolgozunk együtt, valódi felüdülést jelent.
Most már egy hónapja kint vagyunk, úgy gondoltam, ez elég idő ahhoz, hogy értekezzek kicsit a gyakran kérdezett mondatról: “de mégis milyen nyelvtudással érdemes kijönni Angliába?”
Ha nagyon röviden akarnám megválaszolni a kérdést, a tipikus közgazdász választ adnám: attól függ. Mi ugye szeretnénk előbb-utóbb a diplománknak megfelelő állást találni, és csak kezdésnek voltunk úgy vele, hogy “bármi jöhet”. Azért persze hamar beláttuk, hogy a “bármi” mégsem bármi, mert például egyikünk se szeretne mások után takarítani, illetve napi 4 órát utazni a munkáért. Már pedig középfokú nyelvtudás nélkül nagyjából ez vár az emberre. Gondoljunk bele, egy konyhai kisegítői munkánál is meg kell érteni, hogy mit hova tegyél, melyik szert mire használd, mikor kell beérned, illetve távoznod. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy a nyelvtudás és a kiszolgáltatottság szintje fordítottan arányos -> ha jól beszélsz angolul, akkor a magad ura vagy, míg ha nem beszélsz, akkor abszolút mértékben mások jóindulatára vagy bízva. Jobb esetben van egy ismerősöd, aki mindent elintéz helyetted, és a munkában is együtt vagytok, és tolmácsol, rosszabb esetben egy ügynökségtől függ az életed. Ha tényleg nem érdekel semmi, csak a pénzszerzés, akkor persze lakhatsz egy olcsó szobában (50 fontért hetente ~ 18650 Ft), és járhatsz például városokkal odébb, (nemritkán ottalvós sátras megoldással) szállodákat takarítani. Ha van egy tényleg jó ismerősöd, aki hajlandó mindent intézni neked, akkor kaphatsz valami gyári munkát, ahol egy kukkot sem tudsz beszélni a munkatársakkal, és bármi mondandója van a főnöködnek, mindig az ismerősöd fog kelleni hozzá. Ez persze van, akinek nem gond, de én sohasem akarnék így függeni egy másik embertől.
Nézzük azt a verziót, hogy valamennyire beszélsz angolul. Az angolok (és az itt élő külföldiek is), végtelenül türelmesen állnak hozzá az emberhez, segítenek, lassan beszélnek, vagy éppen megismétlik a dolgokat, és örülnek, ha sikerül szót érteni veled. Persze ez csak akkor működik, ha a legalapvetőbb dolgokat képes vagy megérteni és arról beszélni. Ahhoz, hogy ne legyél kiszolgáltatva senkinek, el kell tudnod mondani, honnan jöttél, hogy hívnak, milyen helyeken dolgoztál ezelőtt, hogyan állsz az NI számmal és bankkártya szerzéssel, van-e bármilyen betegséged. Minden ezekre irányuló kérdést meg kell értened, illetve azt, amikor elmondják, milyen órabérrel, mely napokon és hova kell menned dolgozni. Ha sikerül az interjú, és felvesznek, jön a betanulás, ami munkakörtől függően lehet elég nehezen érthető is: ám ott, mivel már hozzászoktak a vendégmunkásokhoz, általában sokat mutogatnak, és ha figyelsz, igyekszel, el lehet lavírozni. A munkán kívül az NI interjúhoz és a bankszámla nyitáshoz kell olyan ember, aki tud angolul, de oda vihetsz is magaddal valakit (amikor én voltam, rajtam kívül mindenki tolmáccsal érkezett).
Maga az NI interjú egyébként kb 5 perc is alig volt, és nem teljesen ugyanazt kérdezik mindenkitől. A kérdések: van-e munkád, ha igen hol, milyen munkakörben, otthoni taj szám, név, születési idő, ms miss mrs vagy-e, voltál e már házas, volt e korábbi névváltoztatásod, voltál-e ezelőtt már Angliában, tanultál-e itt, minek jöttél ide, akarsz-e majd benefitet igényelni, angol mobilod van-e, ha igen, add mega számodat, kettős állampolgárságod van-e, mióta itt vagy, hol laktál, milyen címeken, napra pontosan.
Összességében csak az ember fizikai és lelki teherbírásától függ, hogy szegényes angol nyelvtudással érdemes-e elindulnia. Én tudom magamról, hogy gyűlölök bárkitől is függeni, és mindent magam akarok elintézni, nem akarok “tartozni” senkinek sem. Kellemes meglepetés volt, hogy egy hónap alatt nagyjából minden valaha tanult tudásom a felszínre jött, és bár még elég akadozva beszélek, és sokat gondolkodok közben, egyre jobban megértem a mások beszélgetését. A munkahelyen 100%-ban angolul kell beszélni, mivel vagy tíz különböző országból érkezettek vannak itt, és ez borzasztóan ösztönző hatással van rám - munka közben is állandóan azon gondolkozok, mit hogyan kéne mondani, és nagyon örülök, hogy nem magyarokkal vagyok körbevéve. A lengyeleket hallottam panaszkodni, hogy túl sokan vannak, ezért nem fejlődik úgy az angoljuk, ahogyan kéne, mivel mindig lengyelül beszélnek. Először persze örül az ember a saját anyanyelvének, de aztán belátja, hogy hosszú távon minden szempontból jobb, ha angol nyelvű közegben van. Hiszen gyorsabb a fejlődés, és az önbecsülés is megmarad. Márpedig hiába keres az ember óránként 2700 forintot, a pénz nem boldogít, ha rosszabb az ember hangulata, mintha otthon dolgozna 500 forintért.