mindennapi_gondolatok

13.

nem csodálom, hogy mindenki itt hagy.

“Kedves jövőbeli Nagy Szerelem, fura érzés levelet írni Neked anélkül, hogy valaha is találkoztunk volna és még abban se vagyok biztos, hogy létezel-e egyáltalán, de úgy érzem, muszáj most rögtön kapcsolatba lépnem Veled, nehogy teljesen lekéss a mostani énemről. Ez azért olyan nagyon fontos, mert ma, miközben egy vagyont fizettem ki a ronda, előlkapcsós egészségügyi melltartóért, amit a műtét után kell majd viselnem, hirtelen rádöbbentem, hogy sose lesz alkalmad látni a jobb mellem eredeti, ép verzióját. Nem mintha akkora durranás lenne, de legalább még nincs rajta sebhely és horpadás és nem azzal a tudattal kell ránéznie az embernek, hogy fel lett vágva, mert ki kellett szedni belőle egy négy centis ketyegő bombát. És ez elég szomorú gondolat. Akkor meg még szomorúbb, ha metaforát szövünk belőle. Mert lemaradni a jövendőbeli Nagy Szerelmünk nem-megrongált melléről egy dolog, de lemaradni az érintetlen szívű, csillogó szemű, reményteljes éveiről azért elég szar ügy. Még nem tudom, milyen leszek majd, ha [amikor] találkozunk. Csak azt, hogy szerettem volna, ha itt lettél volna, amikor még nagyon vártalak. [Amikor minden nap készen álltam Beléd ütközni az utcán vagy az egyetem folyosóján vagy melletted landolni egy repülőgépen vagy vonaton. Amikor nem hagytam el a lakást parfüm és rúzs nélkül és figyelmesen áttanulmányoztam a Cosmo flört tippjeit, mert hát fő a felkészültség!] Vagy akkor, amikor már csak titkon reméltelek. [Amikor már nem számítottam rá, hogy az életembe toppansz, mert eleget éltem ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni a való világ meg a regényeim és sorozataim között és elég olyan személy sétált ált a szívemen, akit összekevertem Veled.] Ez most önzőnek tűnhet, de ígérem, nem az. Nem akarom a szemedre vetni, hogy megvárattál, vagy hogy hagytad [hagyod], hogy Nélküled birkózzak meg az élet minden eddigi kanyarával. Csak sajnálom, hogy nem ismerheted meg azt a lányt, aki azelőtt voltam, hogy Én lettem volna belőlem. Szerintem kedvelted volna. Ezt azért hiszem, mert én személy szerint nagyon szerettem. [És mert néha hiányzik. Pedig tudom, jobb, hogy már nincs itt. Borzasztóan boldogtalan lenne ebben a mostani időcsapdában. Nem mesevilágban élő, hősnőkomplexusos bakfisoknak való, akik világot menteni is akarnak, meg herceget/hercegnőt is.] Talán a mostani Énemet is kedvelnéd. Ezt magad is eldöntheted, mert egy darabkáját rögzítem Neked ebben a kis levélben. Ez a fő funkciója. Meg az, hogy biztosítsalak róla - egy picit még mindig bízok benne, hogy egy szép napon felbukkansz majd. És akkor elmesélem majd az egész sztorit. És mutatok egy villantós képet a műtét előttről. És meghallgatom, Te ki vagy és ki voltál és melyik időcsapdában tengődtél és hogy mit csináltál, amikor én éppen ezt a szöveget pötyögtem be ahelyett, hogy készülődni kezdtem volna a vacsorára a barátaimmal [arra az esetre, hogy a jövőbeli énem valami csoda folytán pontosabb lenne, mint a mostani, szeretném, ha tudnád, hogy MINDIG mindenhonnan elkések]. Remélem, jól vagy. És remélem, hogy egy kicsit Te is remélsz engem. Vigyázz magadra. Várlak.”