#magany

-Mert azt akarjuk ,hogy fontosak legyünk.

Vannak napok, amikor a világ egyszerűen elviselhetetlen.

Nem azért, mert változott valami.

Nem azért, mert történt valami rossz.

Nem azért, mert bárki bántott volna.

Egyszerűen csak minden túl sok.

Túl hangosak az emberek.

Túl élesek a fények.

Túl erősek az ingerek.

Túl gyors a világ.

Túl nagy a nyomás,

hogy normálisan működj,

amikor belül semmi sem működik.

Ez az a nap, amikor lemondod a találkozót

azzal a mondattal, hogy „bocs, nem megy”,

pedig valójában még az üzenet megírása is fáj.

Túl sok figyelmet, túl sok energiát kér.

Ez az a nap, amikor kikapcsolod a telefonod,

nem azért, mert haragszol valakire,

hanem mert már egy egyszerű „Szia” is

olyan, mintha rád borítanák az egész világot.

Ez az a nap, amikor a csend egyetlen menedék.

Mert minden más túl hangosan beszél.

Az emberek azt hiszik, ilyenkor antiszociális vagy.

Vagy bunkó.

Vagy „megint olyan napod van”.

Fogalmuk sincs róla,

hogy ez nem a világ ellen szól,

hanem a túlélésed mellett.

Hogy ilyenkor minden inger fáj.

Hogy a hangok égetik a fejedet.

Hogy a kérdések fojtogatnak.

Hogy a társaság kimerít.

Hogy a beszéd megerőszakolja a maradék erődet.

Ez az a nap, amikor beláttad:

nem bírsz több embert.

Nem bírsz több zajt.

Nem bírsz több „hogy vagy?”-ot,

mert hazudni sincs erőd.

Ez a nap nem a lustaságról,

nem a szociális szorongásról,

nem a rossz kedvről szól.

Ez a nap arról szól, hogy a világ néha olyan hangos,

hogy a tested azt mondja:

„most elég.”

És amikor elbújsz,

nem gyáva vagy.

Nem gyenge.

Nem önző.

Hanem valaki,

aki még mindig próbál élni,

csak csendben.

Mert a csend az egyetlen hely,

ahol még lehet levegőt kapni.

Ez az 5. nap a legsötétebb helyeken...

csak én nem érzem már, hogy itt vagy.

Talán én változtam, vagy te lettél üresebb?

Nézlek de már alig látlak, hallak de alig érlek el. 🥀