Ma kicsit szétesős vagyok. Nem látványosan, csak úgy… csendesen. Mint amikor minden mozdulatnál érzed, hogy még mindig ott van benned valami, amit nem tudsz letenni. Nem fáj hangosan, csak halkan húz vissza. Ma ennyire futja.

Nem azért lettem csendesebb, mert nincs bennem semmi. Hanem mert rájöttem, hogy nem mindenki érdemli meg a legőszintébb verziómat.

Már annyi mindent elvesztettem, hogy néha attól félek, egyszer saját magamból sem marad semmi.

És tényleg eljön egyszer az a pillanat amikor úgy döntesz, hogy minden szart elengedsz, és mostantól jól vagy. Mert ha szarul vagy akkor sem változik semmi, ezért aztán jól is lehetsz akár, ha már úgy is mindegy.

Önmagunktól ki menthet meg?

Az, hogy valaki nem választott engem, gyakran nagyobb szerencse volt, mint veszteség.

Rájöttem, hogy megtöröm a saját szívemet azzal, hogy elvárom, hogy az emberek ügy törődjenek velem, mint én velük.....

A legcsendesebb csalódás az, amikor rájössz: ami neked különleges volt, az neki csak egy mondat maradt.

“Érezted már azt, hogy csak úgy vagy? Nem vagy boldog, se szomorú sem, egyszerűen csak lélegzel és nem érdekel semmi”

Érzelmileg is és emberileg is sokat változtam amióta elmentél. De az üresség amivel itt hagytál még megmaradt. Hiányzol mindennap.