Délután öt.
A lenyugvó nap sugarai beköszönnek a sarki kávézó ablakán és szivárványt festenek a kopott parkettára. A főváros semmit sem változott, ők annál többet.
Előtte ül, de nem tud ránézni. Szótlanul elrejtőzik az ujjai közt szorongatott Marlboro füstje mögött és a padlón elnyúló színes fénytörésen tartja a szemét. Még mindig három cukorral issza a kávét és még mindig nem elég bátor ahhoz, hogy kimondja amit legszívesebben üvöltene.
Mosolyog. Rég látta őt.
A felszínes beszélgetés az életről nem vezeti őket sehová. Nagyokat nyel, a mellkasa lassan emelkedik. Hazudik.
Olyan gyorsan elment ez a pár év. Észre sem vette, megint megnőtt a haja.
A bakancsával kopog a padlón, miközben az agya ezer szcenáriót játszik le amikről tudja, sosem fognak megtörténni. Pedig mi lehetett volna belőlük. Mára a képeik elvesztették színeiket, nem maradt más csak egymásba mosódott szürke foltok. Csillognak a szemei.
Mindjárt vége. Engedd el!
Ökölbe szorítja a kezét, a gyűrűk rászorulnak. Csak mondd el valahogy!
Arra gondol, hogy egy mozdulattal visszaveszi az összes csókot amit valaha adott de tudja, nem tudna leállni. Túl sokan vannak. Ők nem értenék. Így felé fordul és még egyszer utoljára a szemébe néz. Képtelen kivenni az azokban megbújó érzelmeket. Soha nem tudta.
Felemelkedik a székből, majd felveszi a kabátját. Elsétál, de legbelül tudja, sosem lesz a régi.
prguitarman
baratheonpilled
2087
vaporwave
amandla
titsay
