Ferenciek tere, ötös busz
reggel, nyomor és kávé,
valami összegyűrt papírban
valami szikkadt diós süti,
arcom a nemlétbe temetem,
tekintetem üveges,
s hozzá a ruhám meglehetősen
élére vasalt.
nem az én munkám,
nem, az én világom,
de mégis hasonló a létezéshez,
hol szürke, hol multicolor,
mint a lelkem és az irodám,
melyet az ördögnek adtam,
s közben lassan kiégek
majd egy életre, és mégis bele,
hogy egy kiürült fosszília legyek
Budapest corpusán.










