Mira Rescue

A hétfői omlás után napokig bennem maradt a por és a feszültség. Akkor még reméltük, hogy sikerül időben kihozni, és lesz esélye. Tegnap hajnalban jött a hír, hogy végül nem élte túl. Furcsa, mennyire csendes tud lenni egy ilyen mondat. Az ember csak ül, és próbálja elengedni azt, amit már nem tud megváltoztatni.

Ma csak a por maradt bennem. Meg a bizonytalan léptek emléke. Rétegről rétegre haladtam, amíg a végére nem értem. Most már mindenki biztonságban van. Belőlem viszont lekapcsolták a fényt. Csak ülök a csendben, és várom, hogy leülepedjen az egész.

Ma minden kicsit tompábban ér el. Mintha a nap szélei elmosódtak volna, és én csak valahol a háttérben léteznék. Nem tudom, mikor lett ennyire nehéz megtalálni a saját ritmusomat… csak sodródom, csendben, amíg újra össze nem áll bennem valami.

Ma olyan vagyok, mintha valaki kicsit elcsúsztatott volna a saját életemtől. Nem fáj, csak furcsán idegen minden,mintha nem találnám a helyem a saját gondolataim között sem. Fáradt vagyok, de nem az a jóleső fáradtság, inkább az a halk, belső elnehezülés, amit nem lehet kialudni.

Ma valahogy túl nagy bennem a csend. Olyan, mintha mindenki máshol lenne, csak én maradtam volna itt, ebben a félhomályos térben, ahol még a gondolatok is lassabban mozognak. Nem fáj igazán, csak furcsán üres minden, mintha valami hiányozna, amit nem tudok megnevezni. Ma inkább magamban maradok, mert úgy érzem, most csak ott van helyem.

Ma olyan vagyok, mint egy elázott papírlap: még tartom magam, de minden érintés nyomot hagy rajtam. Nem történt semmi különös, csak valahogy minden kicsit túl puha, túl halk, túl könnyen szétszakadó. Ma inkább óvatosan mozdulok, mintha attól félnék, hogy még egy gondolat is szétmállaszt.

Ma kicsit szétesős vagyok. Nem látványosan, csak úgy… csendesen. Mint amikor minden mozdulatnál érzed, hogy még mindig ott van benned valami, amit nem tudsz letenni. Nem fáj hangosan, csak halkan húz vissza. Ma ennyire futja.

Nem tegnap történt, mégis most ül rajtam igazán. Vannak dolgok, amik nem akkor találnak el, amikor benne vagy, hanem később, amikor már csend van, és nincs mi elterelje a figyelmed. Nem keresem a hibákat, nem akarom újraértelmezni. Csak érzem, hogy vannak pillanatok, amik egyszerűen ott maradnak bennem, nem kérdeznek, nem engednek, csak velem maradnak.

Ma már nem a zaj maradt bennem, hanem az a pillanat, amikor rájössz, hogy nem érhetsz el mindenkit. Hogy vannak helyzetek, ahol hiába futsz, hiába teszel meg mindent, a végén csak ott állsz, és marad egy üres hely, amit nem tudsz betölteni. Nem a hangok fájnak, hanem az a tudat, hogy néha egyszerűen nem elég, amit adni tudsz.

Ma olyan helyen álltam, ahol minden túl hangos volt. A zaj, a rohanás, a fémhangok, a levegő súlya,minden egyszerre tört rám. És most, hogy vége, csak azt érzem, mintha bennem maradt volna valami, amit nem tudok letenni.

Ma egész nap azt éreztem, mintha valami finoman elmozdult volna bennem. Nem nagy dolog, nem látványos, csak egy apró repedés, amitől más lett a levegő körülöttem. És hiába próbáltam úgy tenni, mintha minden ugyanaz volna, belül tudtam, hogy valami már nem ott van, ahol eddig volt.

Ma megint azt érzem, hogy valami hiányzik belőlem. Nem tudom, mi, nem tudom, mikor tűnt el,csak azt, hogy nélküle minden nehezebb. És ma sem találtam meg.

Ma valami megint lehúzott belül. Nem történt semmi különös, mégis úgy érzem, mintha valami lassan kicsúszna a kezemből. És nem tudom, hogyan tartsam meg.

Az éjszaka valahogy mindig más súllyal ül meg az emberen. Tegnap is kint voltunk, mentünk, kerestünk — és végül meg lett. Mégis olyan, mintha a sötét egy darabja bennem maradt volna.

Ma nem tudom, mit érzek. Nem fáj, nem húz, nem szorít, csak üres. Mintha valaki lekapcsolta volna bennem a fényt.

A sikertelen mentés nem akkor marad benned, amikor kimondják, hogy vége. Hanem amikor leveszed a kesztyűt, és a kezed még mindig remeg. Mintha a tested nem akarná elengedni azt, akit te már nem tudtál megtartani.