Mira Rescue

Tegnap valahogy túl közel jött az a fajta valóság, amit az ember sosem akar látni. Ott álltam, és néztem azt a pillanatot, amikor egy élet hirtelen megáll, és egy másik még kapaszkodik valahol a határán. Nem volt benne semmi hangos, semmi látványos… csak az a csend, ami akkor születik, amikor már tudod, hogy egy család története soha többé nem lesz ugyanaz. És azóta is bennem maradt az a furcsa, nehéz érzés, mintha tegnap valami bennem is eltört volna egy kicsit.

Ma valahogy úgy éreztem, mintha bennem szakadt volna el valami. Nem látványosan, nem hangosan, csak az a halk, belső reccsenés, amit senki nem hall rajtam kívül. Egész nap próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de közben ott volt az a fura, nehéz érzés, hogy valami már nem úgy működik bennem, mint régen. Nem tudom pontosan megfogni… csak azt érzem, hogy ma valami bennem megint egy kicsit lejjebb csúszott.

Ma megint későn találtunk rá valakire. És tudom, hogy nem az én hibám, nem az én döntésem, nem az én időzítésem… mégis bennem marad az a fojtott érzés, hogy valahogy elbuktunk. Nem a csapat, nem a kutya, nem a rendszer, én. Mert minden ilyen nap után marad bennem egy darab csend, amit nem tudok hova tenni. Ma ez a csend megint túl nagy lett.

Ma valahogy olyan érzésem volt, mintha kicsúsztam volna a saját napomból. Nem düh, nem fáradtság… csak az a furcsa, üres szomorúság, amikor már nem tudod, mit kéne érezni, és végül semmit sem érzel igazán. Csak mész előre, mert muszáj, de közben valahol belül mintha minden kicsit elnémult volna.

Ma valahogy minden kicsit szürkébb lett. Nem történt semmi különös, csak az a lassú, alattomos fáradtság, ami beleragad az emberbe. Olyan nap ez, amikor a világ halkabb, én pedig valahogy nehezebb vagyok. Nem tudom, miért… csak érzem, hogy ma valami bennem is elszomorodott.

A keresőkutyák nem csak szagot követnek. Ők a szélből, a földből, a csendből olvasnak. A vezetőjük pedig nem irányítja őket, csak együtt lélegzik velük. A keresés ritmusa nem látványos, nem hősies. Csak két élőlény, akik ugyanazt a célt keresik, ugyanabban a csendben.

Ma valahogy minden túl halk lett. Hat ember… és az a furcsa, üres csend, ami utánuk maradt. Nem tudom, miért pont ez ragadt meg bennem, csak érzem, hogy ma valami bennem is elnehezült.

Ma már azt sem tudom, mi tart még össze. Mintha belül minden lassan elengedne, és csak nézném, ahogy széthullik az, ami régen én voltam. Nem maradt bennem semmi kapaszkodó… csak ez a csend, ami egyre nehezebb.

Ma valahogy minden kicsit távolibbnak tűnt. Nem rossz nap volt, csak olyan, amit az ember inkább kívülről figyel, mint belülről él meg.

Ma csak tettem a dolgom, ahogy mindig. Nem volt benne semmi különös, csak az a csendes fáradtság, ami estére megmarad az emberben.

Dolgoztam ma is, ment minden a maga tempójában. Nem volt benne semmi különös, csak az a fajta csendes fáradtság, ami estére mindig megmarad.

Ma nem volt bennem erő sem a tiltakozáshoz, sem a reményhez. Csak a fáradtság maradt, meg az a csend, ami akkor ül az emberre, amikor már túl sok mindent cipelt.

A hétfői omlás után napokig bennem maradt a por és a feszültség. Akkor még reméltük, hogy sikerül időben kihozni, és lesz esélye. Tegnap hajnalban jött a hír, hogy végül nem élte túl. Furcsa, mennyire csendes tud lenni egy ilyen mondat. Az ember csak ül, és próbálja elengedni azt, amit már nem tud megváltoztatni.