-

Ámen.

Nyomódik a mellkas,

Remeg a láb,

Nehéz most élni,

Ha a szemem így lát.

Beleremegek, igen beleremegek,

S már bársonyos is a hangod.

Úgy éreztem nem lesz több,

De a szívem feladta a harcot.

Cikáznak a szálak,

Rohannak a fejembe,

Üvöltözik a világ:

Csak most hallgass az eszedre!

Hozzád húz minden,

Sőt még annál is jobban.

Néha átfut rajtam:

Jobb lenne most holtan..

Holtan szerethetlek,

Nem mondja meg senki.

Nehéz így a világban

Őszintén szeretni.

Pedig szeretnélek,

Mint ki egy embert szerethet,

Amikor a naplementés tájban

A nap a földbe remeghet.

Hazamehet azért,

Hogy nyugovóra térjen,

Hogy minden bajt és gondot

Elmúlni reméljen.

És nem lehet, hisz nem lehetek

Az, ki lennék neked.

Mégis oly erősen öleled körül

Botrányos szívemet.

Botrányos, hisz szeret,

Kit nem is szerethet.

Rossz, ha a szív talál,

Pedig nem is kereshet.

Bűn azt így szeretni,

E bűnös lélekkel,

Ki bűntelen, bajtalan,

S tele reményékkel.

Bűn téged szeretni:

Így hát bűnös vagyok.

Bűnös vagyok kívül, belül,

Mert hiányzol nappal, s amikor a nap álomba szenderül.

Lionard Hibiscus 🌺

Néha, csak úgy kimegyek a vasútállomásra,

Hátha kegyed látom talán, csak egy pillantásra.

Csak egy pillantásra, nyomban tiéd leszek,

Kék szemed tükrébe mélyen bele veszek.

.

Néha, csak úgy kimegyek a vasútállomásra,

Hátha nem remegek bele majd a pillantásba,

Hátha te leszel az, ki nyomban enyém leszel,

Hátha talán egyszer figyelmedre veszel.

.

Ha majd nem megyek ki a vasútállomásra,

Ne boruljon szemed mély siránkozásba!

Többé nem keresem tenger pillantásod,

Lesz majd rajtam kívül ezer-ezer másod.

.

Ha majd valahol csak meglátnálak mégis,

Tudom beleremegsz te is, de majd én is!

Más kezét fogjuk én is majd, meg te is,

Tiéd voltam akkor, amíg élek, leszek is.

-Majd úgysem számít 📖

Életem kanyargós útját járva, még mindig te vagy az orkán erejű szél, mi a pusztára csavar, majd visszalök a macskakövekre. Ha épp úgy tartja kedved esőt is hozol, nehogy bánat nélkül telj. Nem marad el a villám sem, nagyokat hasogat a szívembe. Én meg csak más kezét fogva boldog mosollyal, de vérző szívvel megyek, meg se állok, vissza se fordulok, akárhogyis sajog a szívem, vagy a testem, be kell látnom mind miattad. Maradj a szelem, a friss levegő, a friss eső, a félelmetes vihar, aztán állj tovább, ahogy mindig tetted.

A hajadtól indulok, mely alapjáraton

Barna, s a homlokod cikázza

Majd a homlokodhoz érek,

Emlékszem, ahogy csókom rá kérted

Most jön a tündöklő kék szemed,

Ahogy azt rólam le úgysem veszed

Az orrod, az éjjeli szuszogásod hangja

Volt megnyugvásom őrző múzsája

A szád, a számra illő ajkaid

Most is csókolnám, sőt, évekig

A szeplőid, miket előtted nem szívleltem

A tiéd mind egytől egyig megszerettem

Oh a nyakad, ahogy lehelletem rátapad

Megígértem, hogy az onnan soha ki nem apad

A vállad, a kezed, a hosszú ujjaid

Bár örökre bezárnának szerelmes karjaid

Mellkasodra feküdnék, hogy élhessek

Hogy életet adjak gyönyörű lelkednek

Fognám a csípődet, szorosan, ahogy szereted

Tudom, mindenkiben az enyémet keresed

A lábaid, a combod, mozgásod kulcsa

Már nem felém tart, messze jár az útja

A pont, ahol rád legtöbbemet mértem,

A pontom, ahol belőled jóval többet kértem

Te magad életem, szerelmem, mindenem

Most az vagy, ki lehetne, mégsincs már nekem

Te magad életem, szerelmem, mindenem

Elhagytál, nem maradt hát semmim énnekem.

Vendég voltál, ez nem az otthonod, csak a hely ahol a szív a szívvel háborúzhat. A lelked és a lelkem háborúja. Szablyákkal támadjuk egymást, hogy bekötözhessük sebeinket a másik kötszerével. Kimarad a fertőtlenítés. Talán ez a baj, a méreg örökre ott marad, mindig új fájdalmas köröket szűl, majdcsak belehalunk.

Hallom nyílik az ajtó, de csak a nyikorgása van meg, te sajnos már nem jössz vele. Kint esik az eső, de csak a földet érik a cseppjei, hiszen te és én már nem sétálunk a szakadó ég alatt. A tükör előtt állok, egymagam, hiszen te már rég elmentél. Hallom a borosüveg nyílását, de már csak a mámor kap el, a szenvedélyt magaddal vitted. A párnát ölelem helyetted és sosem ülök oda az asztalnál, ahol te ültél. Maradjon minden a tiéd, vagy csak had tartsam meg magamnak az emlékek fájó maradását.

Lionard Hibiscus 🌺

Tombolnak a fák, hiszen hallani akarnak engem. Üvölt a folyó, mert mindent tudni akar ami rólad szól. Sír az éjszaka, mert vele sírtam miattad. A csillagok csak beszélnek, de nem értem őket. A hold azt mondja tudja mi vagyok neked, de más nyelvet beszél, ahogy a csillagok is. A nap csak mosolyog, mert veled látott mielőtt a nyakunkba szakadt az eső. A felhők csak úgy bőgnek, mert tudják mi vagyok nélküled. De a hajnal, a hajnalt sosem kérdezik, pedig mindent tud. Tudja hányszor mentem haza bódult fejjel a nevedet kiáltva az égnek. Tudja mi vagy te nekem igazán. Tudja a legsötétebb titkom. Te vagy az.

Lionard Hibiscus 🌺