“Csatlakoztam tehát a nyugtalan életű uled-szolimánok karavánjához. Kicsiny arab törzs ez, szétszórva, egyesített haderejük aligha érte el valaha az ezer főnyi lovast. Történetük roppant kalandos.
Ősi hazájuk a Földközi-tenger melléke. A Nagy Szirtisz környékén legeltették a nyájaikat, nyaranta meg Fezzan oázisaiba vonultak a datolyaszüretre. Súlyos belső meghasonulás következtében elvesztették függetlenségüket.A tripoliszi pasa szolgálatában öt nagy rablóhadjáratban vettek rész, Fezzantól a Csád-tó körüli országokig. Láttam öregeket akik résztvettek ezekben a harcokban. Csillogó szemmel beszéltek a régi szép időkről. Amikor ismét fölvirult, megerősödött a törzs, tizenkét éven át uralkodtak Fezzan fölött és nyugtalanították Tripoliszt. Később azonban a törökök hatalma megszilárdult Tripoliszban, leverték a szolimánokat, főnökük haldokolva megesküdött hogy önkéntes számüzetésbe vonul.
A legyőzöttek a szaharán át Borkuba, onnan Kanembe, a Csád-tó mellékjére vonulutak vissza. Bámulatos szívóssággal és vállalkozó kedvvel egymás után valamennyi törzset megtámadták a Bornuba vivő úttól keletreTibeszti és a Csád-tó között. Gyűlölték és rettegték őket.
Amerre elvonultak, minden elrabolhatót elraboltak. Egész vidékek elnéptelenedtek. Sikereik föltüzelték őket.Zsákmányra éhes kalandor északafrikai törzstársaik támogatásával szemet vetettek a tuaregek tevéire. Tudvalevő hogy az egész világon a tuaregeknek vannak a legkitűnőbb tevéik. A martalócok kedvelt célpontja volt Kauar oázis, a Bornuba vivő út mentén és az oázist körülvevő sivatag. Négy év alatt 50,000 tevét szedtek össze azon a tájon.
Azután következett a bűnhődés. A tuaregek 1850-ben mintegy 7000 emberrel, teveháton és lóháton, hirtelen fölbukkantak Kanemben, egy szoros völgyben rajtaütöttek az elbizakodott ellenségen és kézitusában a fegyverfogható férfiak színevirágát kiirtották. A főnök is elesett, családja hét tagjával együtt. Hazaz apjaa helyszínén mesélte el nekem a véres kudarcukat. Ő maga is résztvett a harcban. Alig huszadmagával maradt volt meg hímondónak. Lóháton menekültek. Barth, a német utazó, kevéssel ezután járt (1851-ben) Kanemben. Úgy emlékezik meg az uled-szolimánok törzséről, mint amely végleg el fog tűnni. Nem így történt. Szívós életereje megmentette a törzset. Az életben maradtakat Bornu védelmébe fogadta, lovat és fegyvert adott nekik és határőrökül alkalmazta őket Vadai ellen.
Jóllehet kevesen voltak s nem akadtak ekkoriban kiváló vezetőik, túlélték a válságos időt. Nemsokára már több száz főnyi lovast és gyalogost állítottak ki. Békét kötöttek a tuaregekkel, Borkut sikerült megtartaniuk és Kanemben egyre erősebben megvetették a lábukat.Amikor én ott megfordultam, messze földnek föltétlen urai voltak ismét az uled-szolimánok és éppúgy félték és gyűlölték őket mint virágzásuk idején. Portyázásaikkal még egyre nyugtalanították a szomszéd népeket. Mennél jobban elnéptelenedtek Kanem pusztái és Egei és Bodele lapájai, Kanemtől északkeletr, amelyek valamikor oly gazdagok tevékben s mentől inkább visszavonult a a kanemi lakosság a Csád-tó szigeteire, annál messzebre kiterjesztették rablóhadjárataikat.Még Darfurtól északkeletre is elkalandoztak.
Idő és tér nem szab határt a sivatag fiának. Elvándorol az a világ végéig, amíg tevét s élelmet talál s ahol fölüti sátrát vagy kunyhót rak magának : ott a hazája.”
A 19. Század második fele valóságos hőskora volt az Afrika felfedező utazásoknak, ezek közül is kiemelkedő eredményeket értek el német származású tudósok, felfedezők akik közül többen az életükkel fizettek a titokzatos és vad földrész etnikai és geológiai feltérképezéséért. Gustav Nachtigal feladata az volt hogy I. Vilmos porosz király ajándékait eljuttassa omárhoz, Bornu fejedelméhez ( a Bornui királyság ma közép Szudánban lenne, a Csád-tó partján ). Feladatát fényesen megoldotta, utazása azonban 5 évig tartott.
